Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Bodri Ferenc: Képeskönyvek a mitológiákról

„rekonstruálni” az eredeti mítoszokat, pl. a keltákét, amelynek majdhogynem emléke is elszállt a tengeri áramlatok, a sokféle széljárás és a fegyverek eredményeként. Sejtjük, hogy a meglévő vagy csupán feltételezett áthallások és hasonlóságok a mítoszokban gyaníthatóan inkább a környezet és táj hatásának, az emberi gondolkodás közel azonos szellemi struktúrájának lehetséges eredményei. És talán aligha valamiféle „ősvallás” szerteágazó atavizmusának, a legkevésbé egy „deus ex Universum” sugallatának sokféleképpen őrzött talányai. Olykor ugyan már a magunk magyarázataiba is beleszédülünk, mint Spinoza tette, a korai aukturok írásait olvasva, közben egymásra nézve óvatoskodunk. Az „igazság fénye” ennyire tarka változatokban talán még sohasem jelent meg az utcai pultokon, a könyvesboltok kirakataiban. Mindegyik döntésre sarkall, egyetlen helyes megoldásként kínálva önmagát, evvel a választás kényszerét. Nem is említve itt a váratlan csengetéseket.

Kitűnő érzékkel választották a tipográfusok Mircea Eliade magyarul elsőként kiadott művének (A szent és a profán. A vallási lényegről - 1987) borítójára René Magritte talányos remekművét, amelyen a tengerpart hullámzása felett hegységnyi méretű, zúzmarás kőgólem lebeg. A tetején emberi mű: egy középkori vár falai, bástyái, tornyai. A szemlélőben borzongás ébred a titkok lényege felől. Ha elfogadjuk a lebegést, az irdatlan kőtojásra várat építhet tudatunk. Mint az iszlámhívők tették a jeruzsálemi Szent Szikla fölé, valóságosan. A megoldás lehetetlensége csak másodlagos okoskodás. Ha pedig feltételezzük, hogy a Vár a Pireneusokban festője csupán egy francia szólást tett láthatóvá („légvárat” jelent), a látvány magában is lenyűgöző. Magritte „bírálata” (ha volt ilyen szándéka egyáltalán) a popularizáló- dott, akár „szubkulturális” mítoszinkarnációkra is vonatkoztatható, világszép „mesebeszédek” modern megelevenítőire és köznapi cselvetőire. De nem erről szólnak a gyönyörű albumok tudósai.

Az angol szerzők józan leírók és összefoglalók, elemzők és kérdésfeltevők, tudományuk korszerű mesterei. Történelmünk jelentős mítoszkincseit nyújtják albumonként az érdeklődőknek, ismert és kevésbé ismert „rendszerek” foglalatát „a legősibb hiedelmektől napjaink nagyvárosi szubkultúrájáig” az ismertetők szerint. A megjelentekkel aligha merült ki a Mytographie Vaticani ikonológiai adattára, az említett monográfiákban és példatárakban, pl. Román József olvasmányos összefoglalójában (Mítoszok könyve - 1963), az enciklopédiákban még nem kevés további lehetőség található. A sorozat félidejében lehetünk, bár nem ismerem az angol kiadás (The Hamlyn Publishing Group Ltd.) szerkezetét. Következőként a Zsidó mitológia albumát ígéri a magyar kiadó.

A kötetek felépítése átgondolt és következetes. A szerzők a külön izgalmú történeti bevezetések és összefoglaló utószavak között a világ teremtésének, a jó és rossz harcának, a választott kultúrán belüli mitográfiáját elemzik, az e világi és a túlvilá- gi kapcsolatrendszerek szerkezetét, közben a kivételeket. A színes képek egy-egy történet vagy hős formavilágát és alakját jelenítik meg, a fényképek az emlékhelyeket, a monumentálisabb műveket, olykor a mai vallási gyakorlat eleven színhelyeit. Mintegy „tárgyi bizonyítékokra” törekvőén, világnézeti feltételek s intések nélkül mutatják és értékelik az „anyagi megtestesüléseket”. Közöttük a legnagyszerűbb műalkotásokat.

A művészetek lélekformáló hatását, a sokféle indítékú „biblia pauperumok” vizuális szükségességét minden mitológiában ismerték és alkalmazták, maradandó látványformákba álmodva a múlandó ember vágyait és érzelmeit. „... tompa elménk csak az anyagiakon keresztül emelkedhet fel az igazsághoz...” — vallotta Suger apát. És persze kit ne szorítottak volna földhöz a hatalmas építmények, a freskók és színes üvegablakok, szobrok és domborművek, tornyok és piramisok? Ugyanakkor „az írott források hiányában, a műalkotásból kiindulva veszélyes hiedelmekkel és szoká90