Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Borcsa János: Modern és posztmodern között (Észrevételek Méliusz József késői prózáját olvasva)

ret elmélyítése. Megjegyzendő az is, hogy az álomban az emlékezet egymásra rétegződő szintjei, a tapasztalati valóság és szellemi-intellektuális élmények s ezek továbbgyűrűző körei kerülhetnek egymás mellé. Még hozzáfűzhetjük, Méliusz szavaival: „Valójában egyidejűvé válik minden”.2

A nyelvi-esztétikai építmény alapja éppen e két, gyakorta egymásba fonódó motívumon nyugszik Méliusz két könyvében, a Trazit kávéházban és a Napnyugati kávéházban.3 Befejezetlen belső monológ tulajdonképpen mindkettő az egyéni létről s a történelemről. A mindkét művet átfogó „nagy elbeszélés” vallomásokkal, mikro- esszékkel, elmélkedések és leírások sokaságával teljesedik ki, és válik eleven, dús szövegtenyészetté. Kétségek - a szerző kétségei - dacára is a nyelv győzelmét példázván az olvasó számára. A lázadás és újítás értelmének avantgarde hitét és bizonyosságát. Az ugyanis irodalomtörténeti tény, hogy Méliusz a hatvanas évektől az avantgarde kísérleteinek szintetizált eredményeit valósította meg. Egy összefoglaló irodalomtörténeti munka szerint: „(...) gazdagon élteti verseiben és prózájában az avantgarde ösztönzéseket akkor is, amikor az avantgarde fénykora már elmúlt, s így az újabb és újabb neoavantgarde hullámok mindig kapcsolódhatnak Méliusz kitartó művészetéhez.”4

Az álommotívumra és -technikára épít Méliusz, mondottuk, s jelesen a Tranzit kávéház harmadik részében (könyvében) is, amely rendkívül rafinált írói eljárásokkal, nézőpontválasztásokkal elért remeklés. A szerzői meghatározás szerint: „képzeletjáték a valósággal — avagy: valóságjáték a képzelettel - Cap-Martinben”. Az utazó írót kísérő Anna rémálmának víziója az egykor börtönbe dobott íróról viszont pontosan elő van készítve, éspedig a mű második részén végigvonuló, kiterjedtségében és intenzitásában is jelentékeny alagútmotívum révén, motívum, mely az egyéni és közösségi történelem sötét és abszurd szcénáit, a börtönévek képeit mint a sötétség és zuhanás archetípusának mai változatait van hivatva előkészíteni. A harmadik rész föld- és humánum alatti viszonyait bemutató rémlátomásokat. Ilyen tekintetben kapcsolódik a Méliúsz-mű századunk egzisztencialista irodalmához. Még a humor is, mely nagynéha megjelenik, fekete humor.

Egyenértékű az alagúttal a sötét börtönfolyosók vissza-visszatérő képe egy másik Méliusz-műben, az immár az 1989-es fordulat után megírt s közvetlenül önéletrajzi fogantatásé és dokumentumértéket is magában hordó Zsilava nem volt kávéházban. (Megjelent folytatásban, 37 részben, a Bukarestben megjelenő'A Hét hasábjain 1991. október 24. és 1992. július 23. között.) Az itt idézendő részletben nemcsak az említett motívumvándorlást ismerhetjük fel, de az egész mű szöveg- és stílussajátosságairól is képet alkothatunk.

„Zsilava. M.-et visszahurcolja a porkoláb. Cellájába. Cellájukba. Amikor elvitték, csend. Odabent. Es. Az M. számára láthatatlan folyosókon. Fekete csend. Vészjósló csend? Kétségbeesett csend? Halálos csend? Kinek, ami rendeltetett. Istentől? Nem. A Hatalomtól. A Hatalom: isten. És most? Visszafelé. Általában. Mintha hangot hallana. Itt? Ott? Amott. Visszhang? Csönd? Kiáltás? Mégis visszhang? Ismét. Falusi sírkert csöndje. Amikor még élt ott népünk. Anyanyelvűnk. A sírkövek feliratai. A kereszteké. Nevek. Elvesző neveink. Elveszett imádság. Ma. Összeomlott temetők. Kidőlt fejfák. A mieink elvándoroltak. Városba. Határon túlra. A mutatóban maradtak kihalóban. A csend visszhangja? Nem. Igen. Zajok itt. Amott. Azon a visszaúton. Kiáltás! A föld alatt. A cellákban. Amelyekben az elkülönített rabok

2 i. m. 54.

3 Méliusz József: Napnyugati kávéház. Rriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985.

4 Bertha Zoltán-Görömbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma, é. n. 21.

70