Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Borcsa János: Modern és posztmodern között (Észrevételek Méliusz József késői prózáját olvasva)
sínylődnek. Az egyszemélyesekben. A halálnak szántak. Némelyik a megőrülés ellen gajdol. Beszél magában. Vagy kiáltoz. Valahol messze. Másik folyosón. (...) Készülődik. A végső pillanatra. Amikor nyílik az ajtó. És. Ott állnak az acélkék katonaruhások. Vagy. Civil ruhások. Egyikük kezében sintér dróthurok. Ilyennel fojtották meg M. Klárit? Vagy kézzel? Kinek a kezével? Már sose tudjuk meg... A másik kezében revolver (pisztoly). Vagy. Vasdorong. A csőlámpák. Fényük megvakítja. A kiáltozót. Lucskos mosóronggyá válik. A kivégzéstől való rémületében ösz- szerogy. M. az ő kiáltását hallja. Messziről. M. nem tudja, hol vezetik. Hová? (...)” (25.tárca) Az ismétlésen alapuló halmozás és fokozás jelensége csakúgy nyilvánvaló az idézett bekezdésben, mint az asszociációk szabad áramlása. Jellemző rá a nominális stílus uralma, az egyszerűbb szerkezetű mondatfajták túlsúlya, meg a mellérende- léses gondolatffizés. És az expresszivitás. III. Hogy elsősorban nyelvi kérdés az irodalom, azt fényesen példázza az a két Méli- usz-mű, amelyről észrevételeinket próbáljuk a továbbiakban összegezni, éspedig a Tranzit kávéház és a Zsilava nem volt kávéház. Előbbi az utazás- és/vagy álommotívumra épül. Terek, helyszínek - külsők és belsők, félelmetesen konkrétak és szellemiek — helyeződnek egymásra, mellérendeléses viszonyba, egymástól távoleső időpontok és események kerülnek egymás mellé, gomolyognak mintegy az egyetemesség illúzióját keltve életre. A felidézés gyakran asszociációk áramlása nyomán valósul meg. Ahogy a szerző mondja: a képek újabb belső képeket hívnak elő.5 Az emlékezetet mozgásban tartó képzettársítások pedig - magyarázza a szerző - függőleges működésük nyomán felvillantják az egyes emlékeket.6 A másik műben meg hangsúlyozódik, közvetlenül ki is mondatik, hogy az idősíkok és -rétegek egybemoshatok, az emlékezet régiói közötti határok feloldódtak, s a jövőt is befogja perspektívájába a szerző, mintegy most, az elbeszélés jelenében állítva az elbeszélteket, a fel- és megidézettek időtlenségét: „Mit írunk? A tegnapot? A mát? A holnapot? Ugyanazt? Amióta ember. És társadalom.” (4. tárca) A két világháború közötti katasztro- fizmusból származtatható szemlélet következik ebből: a börtön nem kávéház - a világ egy meszesgödör - történelmünk betegsége a zsilavitisz. Előbbi a tenger hullámzására emlékeztetőén mondattömbökben görgeti magával és magában a gondolatot a kiszolgáltatott és végveszélybe szorult (szorított!) emberről. Mesteri írói eljárásokkal uralt nagylélegzetű mű, amely az indulat és ráció egyensúlyát bölcsen megőrző írói attitűd szülötte. Utóbbi viszont tényeket, helyzeteket elevenít fel - „Az elkövetkezők tényirodalom.” de ezzel egyidőben, mondhatni a megelevenített-felidézett helyzetekre rávetíti grammatikailag az elemi érzések és indulatok váltakozását is. Éspedig „szómondatok”-kal, dísztelen, kopár nyelvi egységekkel éri el ezt. A szépírói ihletettség érződik - éppen e különös mondattannak köszönhetően — azon részletekből is, amelyekben a közlést a dokumentum-jelleg uralja. Egy jellemző részlet, íme, a sorozat harmadik tárcájából: „Már leírtuk. Leírjuk újra. M.-et Kurkóval egy gépkocsiban szállították vala a fővárosba. A bel- ügyesek. A belügy pincéjébe. Kurkó nem úgy vallott, mint kihallgatásukkor a Pár5 v. ö. Tranzit kávéház, 75. 6 v. ö. i. m. 54. 71
