Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Domokos Mátyás: Leletmentés
körülmény adott kissé borzongató perspektívát, hogy a levél aláírója korábban köztudomásúlag a hajdani hírhedt katonapolitikai osztály ezredese volt. - Ezt a levelet Hajnóczy egy darabig állandóan magával hordta, majd elhelyezte egy bőröndben, amelyben jegyzeteit és kiadatlan kéziratait tartotta. Ez a bőrönd azonban halála után eltűnt, s azóta sem került elő. így hát ennek a levélnek az emlékét is legfeljebb azok őrizgetik még egy ideig, akiknek akkoriban megmutatta és elolvashatták. Miért fogalmazott ilyen keményen, mondhatni: „katonásan” az igazgató, hiszen ezt a kézirat szellemisége önmagában semmiképpen nem indokolhatta? (Bár Zsdánov és leszármazottai bizonyára nem ilyen művekről álmodoztak...) Erre a kézenfekvő kérdésre nincs válasz, legfeljebb feltételezések, amelyeket dokumentumokkal igazolni lehetetlen. Például fülébe súghatták a volt ezredesnek bizonyos informátorok, akiknek szabad bejárásuk volt az igazgatói irodába, az akkor még névtelen szerző konfliktusának a történetét a hatóságokkal egy zászló letépési ügy miatt, amelynek következtében hat havi javító-nevelő munkára ítélték Hajnóczyt. Az irodalom életében is megtapasztalható tehát, hogy közelmúltjának tényei eltűnnek nyomtalanul, mielőtt még igazában megismerhettük és megérthettük volna, mi is történt hát valójában. S most, amikor az irodalom intézményrendszerének a működését végre szabadon és korlátozás nélkül kutatni lehetne, irodalomtörténetírásunk valahogy nem mutat túl nagy hajlandóságot művészeti életünk közelmúltjának a feltárására, „átvilágítására”. (Előkelő rokonáról, a marxista ideológiai génbankból mesterséges megtermékenyítés útján létrehozott irodalomtudományról nem is beszélve...)Pedig a múltat az irodalomtudománynak is be kellene végre vallania, már amennyiben a magyar irodalom máig érő közelmúltjának az igazi történetét is kutatási területének tekinti. (Ami azért — per defínitionem — elvárható volna tőle...) De hát ennek nincs jele; amerre nyúlunk, csak a múlt — elismerem: többé-kevésbé kényszerű - meghamisításának a testes és vaskos, több kötetes és még több kötetes dokumentumaiba ütközünk változatlanul. Mi lehet ennek az irodalomtörténészi restségnek az oka, magyarázta? A jobb megértése reményében talán érdemes feleleveníteni egy igaz történetet az ötvenes évek középéről, amikor a Rádió „Szabadság, szerelem” című hangos irodalmi folyóiratának egyik adásában az újdonsült Kossuth-díjas Tamási Áront arról kezdte faggatni egy igyekvő, fiatal munkatárs, hogy mi a véleménye a megelőző évek irodalmáról, mire az író, mellesleg a csavaros székely észjárásból is leckét adva, ezt válaszolta: — Nagyon érdekes természettudományos kísérletezésnek voltunk a tanúi. - Hogyhogy? Hogy kell ezt érteni? Mi történt? - Hát az történt, hogy nagy igyekezettel megpróbáltak a verebekből énekesmadarat képezni. Ebből aztán nagy botrány támadt a színfalak mögött. (Akkor még ilyen fontos volt az irodalom...) De nem ezért elevenítettem föl ezt a Tamási-anekdotává szelídült kis történetet, hanem mert a képes beszéd nyelvére lefordítva: csakugyan ez történt: verebekkel igyekeztek leváltani a született énekesmadarakat. Az irodalomtörténet pedig kényszerhelyzetben kénytelen-kelletlen azt bizonygatta tudománya tekintélyével, hogy a verebek legalább olyan szépen énekelnek, mint a fülemüle meg a sárgarigó, leváltásukkal tehát nem érte kár az irodalmat, ellenkezőleg: a verebek bevonásával csak gazdagodott és színesedett a dalnokverseny. S akinek egy csöpp lélektani érzéke van, hajlandósága az empátiára, az könnyen beláthatja, milyen kényelmetlen volna utólag előhozakodni a megtagadott történeti és esztétikai igazsággal. - Belátom hát én is, ezért nem marad más hátra, mint hogy köszönetét mondjak azoknak, akik a könyvem alapját képező rádiós-sorozat (Műhelytitkok) megvalósításában közreműködtek: Albert Zsuzsának, Dobozy Borbálának, Fehérvári Győzőnek és Markovits Ferenc rendezőnek. Budapest, 1995 decemberében 68
