Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb

hangzavarban, s ki figyelne rám, reánk, vidékiekre ott Pest kellős közepén, rám, reánk, határon túliakra, akik most azt hisszük magunkról, hogy belecsöp- petünk a mézesbödönbe, azaz az Egyetemes Magyar Irodalomba akkor, amikor ez a legkevésbé mondható egyetemesnek, rosszkedvemben néha már magyarnak sem érzem, csak magyar nyelvűnek. Vagy az egy és ugyanaz? Nem tudom eldönteni.

Azaz: maradok itthon a fenekemen. Mintha egy kicsit későn érkezett volna ez a Meghívó. Persze, tudom: nem a Magyar írószövetség hibájából.

Vagyunk? Nem vagyunk?

Örkényt, a groteszk mesterét olvasgatom. Illetve nem is őt magát, hanem a róla szóló vallomásokat, tanulmányokat, visszaemlékezéseket. Tehát az Ör- kény-emlékkönyvet. Most jelent meg. Nem nagyon tudom, hogy mostanában mi jelenik meg a magyar, a magyarországi könyvpiacon. Úgy vagyok ezzel a portékával, a könyvvel, hogy lassan kiesik érdeklődési körömből. Nem azért, mert ráuntam a könyvekre, a könyvek fordulnak el tőlem, elérhetetlenségük folytán. Van valahol egy magyar író, aki az utóbbi években annyira lerongyolódott, hogy könyvvásárlásról esetleg csak álmodozhat. Most mégis a kezében tart egy vadonatúj kötetet, már maga a könyv külleme elbűvöli. Az ára alig hétszáz forint. Olyan nyolc márka körül. Húsz dinár.

De az áráért nem az író körme és tolla kopott. Talán sohase került volna a kezébe, ha az író Szegeden élő fia meg nem vásárolja. Neki se elvetni való a hétszáz forintos összeg, mégis kiadta érte. Mert csábítóan szép a kötet. S meg hát Örkény neve is mond neki valamit.

Mint ama börtönőmek, akinek a fogja épp Örkény István volt valaha. Ellágyult szívvel hordta a cellába a cigarettát, miután kiderült és bebizonyosodott számára, hogy kedvenc írójának az őre. Csakhogy tévedés történt. Mindig történik valami tévedés. Sosem lehet az ember biztos a dolgában. És ilyenkor az ellágyult szív összeszorul, megkeményedik. Nem az író szíve, a börtönőré. Aki előtt annyi csomag cigaretta után egyszer csak megvilágosodott: Örkény István és Tömörkény István között különbség van. Egyik nem azonos a másikkal. Mind a kettő író ugyan, magyar író és kiváló író, de mégsem azonos a kettő.

Hát előfordulnak ilyen groteszk dolgok az életben.

Mondjuk, néha még velünk is?

Letéve a pompás Őrkény-emlékkönyvet, fordulok egyet a városban. Szeretném magamhoz édesgetni, mint régen Dubrovnikot. Magam is furcsállom, de így adódott: nincs városom, mert az, amelyikben élek, nem tudott meghódítani. Dubrovniknak ez már-már sikerült. De elvették. Most Tömörkény, Móra, Juhász Gyula városát környékezem. Nem lakhelyemnek szeretném, amiként Dubrovnikot sem, csak úgy. Hogy legyen egy ilyen városom is. Legalább egy ilyen. Szívem szerinti.

Már a Széchenyi téren nyargalok, amikor észreveszem, hogy velem szemben, de pontosan engemet megcélozva egy idősebb, feltűnően elegáns úr üget, már messsziről mosolyogva, s már messziről a kezét lengetve.- Váradi Szabolcs, Nagyváradról! - mutatkozik be, miként azok szoktak, akik régóta ismerik ugyan egymást, de már jó ideje nem találkoztak.

9