Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb
tották a belépést, illetve olyan írók ajánlására vehettek fel, akik innen, mitő- lünk már tagjai voltak a szövetségnek. Holott jómagam azt tartottam volna természetesnek, hogy megjelent könyveim - mindegyiket, mind a húszat magyarul írtam, felajánlva őket a Magyar Irodalom oltárára - legyenek egyedüli ajánlóleveleim. Hiszen én semmi mással, csakis a könyveimmel tudom Isten, Ember s a Magyar írószövetség előtt igazolni, hogy író vagyok. Sohasem szoktam ugyan ezt fennen hangoztatni, de fölösleges is ebben a szakmában a mell- döngetés. Más szakmában is fölösleges. Úgy tartom mind a mai napig, hogy az orvost dicsérje a meggyógyított betege, a tanárt a diákja, a bádogost a kannarózsája, az írót a könyve. Persze az irodalom világa egészen más, mint a bádogosoké, cipészeké és pékeké, pedig vannak az írók között is iparosok, kisiparosoktól kezdve a novella-, vers- és regénygyárosokig minden előfordul az irodalom világában is, de ennek részletezésére majd egy kedvezőbb alkalommal térek ki. Most a meghívó itt fekszik az asztalomon, s azon töprengek, fólutazzak-e a közgyűlésre vagy sem. (Útiköltség, ott-tartózkodás biztosítva.) Tehát fölutazzak-e? Évtizedeken át voltam tagja a Vajdasági íróegyesületnek anélkül, hogy egyetlen közgyűlésen részt vettem volna. Az írótársakat is jobbára csak az utcáról vagy a szerkesztőségekből ismertem. Irodalmi kávéházak mifelénk nemigen voltak, de még ha lettek volna is, ahogy magamat ismerem, szívesebben befordultam volna egy városszéli vagy faluszéli csapszékbe, mint egy irodalmi kávéházba. Sohasem éreztem jól magam írótársak között; mindig szívesebben olvastam verseiket, mint hallgattam őket magukat. Most az írószövetség költségén felutazhatnék Pestre, s elvegyülhetnék az Élő Magyar Irodalom, illetve az Elő Magyar írók színe-java között. Újból kezet szoríthatnék például Sánta Ferenccel. Ám nem is olyan bizots, hogy megjelenik a közgyűlésen. Az Élő Magyar Irodalomban sem igen jelenik meg mostanában. Ott mások vannak jelen, megint mások meg mintha nem is léteznének. Innen, vidékről, Újvidékről mintha nem is létezne Élő Magyar Irodalom, csak afféle irodalmi körök, csoportok, csoportosulások léteznek; szándékosan kerülöm a klikkek elnevezést. De vajon egyáltalán létezik-e magyar irodalom? Az irodalomtörténészek szerint létezik. Van egyetemes magyar irodalom, melybe minden író, élő és holt, minden magyarul írott mű beletartozik, ezen belül van vagy volt emigráns magyar irodalom (ma nyugat-európai a neve), van továbbá erdélyi vagy romániai, felvidéki vagy szlovákiai, kárpátaljai vagy kárpáton túli (nézőpont kérdése), délvidéki vagy jugoszláviai (szintén nézőpont kérdése), van aztán ötágú síp, sőt már hatágú is, anyaországi és határon túli, népi, amelyet egyesek még mindig népiesnek neveznek és írnak (avagy Magyar Irodalom Hervadó Ágának), aztán az urbánus vagy pesti (a Magyar Irodalom Lombosodó Ága), van aztán Egyszemélyes Magyar Irodalom (szaporodóban), Elfeledett Magyar Irodalom, vidéki, vidékies, sőt provinciális magyar irodalom és megint az Égyetemes, amelyben oly ragyogó nevek szorulnak bántóan tartós félhomályba, mint Nagy Lajosé, Lengyel Józsefé, Tamásié, Szabó Istváné vagy az élők közül a már említett Sánta Ferencé, s máris leselkedik ez a félhomály Illyés Gyulára, hajói látom, érzékelem a dolgokat innen vidékről, Délvidékről, Újvidékről. Ha pedig így állnak a dolgok, mi keresni-, főleg mondanivalóm lenne nekem azon a közgyűlésen, és ha szólnék valamit, ki értené meg abban a feltételezhető 8
