Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb
Örvendenem kellene, holott épp ellenkezőleg: az eszemet átkozom. Mert már megint, mint annyiszor, abban a szorongatott helyzetben vagyok, hogy egy istenért se jut az imént említett meglágyult koponyabélimbe a cimbora neve. Pedig nekem is illene őt a nevén szólítanom. De nem tudom, hogy Péternek vagy Andrásnak hívják-e. Vagy Palinak. Ezt teljesen elfelejtettem, a családnévről nem is beszélve. Izzadva lesem, a körülöttem állók valamelyike majd csak a nevén szólítja már, hogy utána én is diadalmasan mondhassam: bizony, Ferkó, az nem tegnap volt, amikor még együtt rúgtuk a port!... Közben csodálkozva regisztrálom magamban: hogy lehet az, hogy a neve ugyan teljesen kitörlődött az emlékezetemből, de az arcvonásait ugyanaz az emlékezet máig megőrizte, jóllehet negyven éve nem találkoztunk. S jóllehet az emlékezetem nem egy már kialakult, de még egy valamikori gyermek arcvonásait raktározta el, s „hívta elő”, juttatta eszembe annyi év után rögtön a találkozásunk pillanatában. Ez a régi gyermekarc, annak kialakulatlan, de már jellegzetes vonásai derengnek át ezen a mostani, bizony alaposan megráncosodott arcon.- Mondasd csak el a Józsival - fordul hozzá valaki a körülállók közül -, hogy járt a kutyaoltással! Szóval Józsi! Szinte hallom, hogy az a bizonyos nagy kő a földre zuhan a szívemről. Eddig szemben álltunk egymással, most iparkodom melléje húzódni. Mintha valami leróni valóm lenne iránta. Hogy ha úgy hozza az alkalom, kéznél legyen: régi barátságunk jeléül, vállánál fogva, magamhoz vonjam.- Tudod, Jóskám - ragadom meg távozóban ezt az alkalmat (ha már ő engem „Pistáménak szólított) -, csakugyan jó lenne egyszer még együtt rúgni a port. Mezítláb. Felderül egy pillanatra az arca, pedig amit mond, nem valami melengető:- Az én mezítlábamnak, Pistám, jobbat tenne a sár. Valami gyógyító sár. Ami kiszedné a csontjaimból a hűtőházban szerzett reumát. De most már alighanem a sárgaföld fogja kiszedni. Közben kint szépen beesteledett. Meggyorsítom a lépteimet, hogy le ne késsem az utolsó vonatot. Pedig most nem elutazni (hazamenni) szeretnék, hanem itthon maradni. Hogy annyi hiábavaló dolog helyett újra megtanuljam gyerekkori cimboráimnak elfelejtett nevét... Egy meghívóra Meghívót kaptam a Magyar írók Szövetségének közgyűlésére. Nem vártam, de természetesnek vettem, hogy meghívtak, hiszen már vagy másfél éve tagja vagyok a Szövetségnek. Innen is, mármint a Szövetségből, majdnem lemaradtam, kimaradtam; ha egyik újvidéki írótársam nem kérdezi meg,hogy tagja vagyok-e már, és fejcsóválásomra nem veszi kézbe az ügyemet, most egy tagsági igazolvánnyal kevesebb lenne. Régebben a Vajdasági íróegyesületnek voltam tagja, a rendszerváltozás után a határokon túli magyar íróknak is lehetővé tették az anyaországi tagságot. Jómagam erről már akkor szereztem tudomást, amikor jóformán minden vajdasági magyar írót betagosítottak; betagosítottak mindennemű ajánlás nélkül, csak úgy, pofára. Mire én fólébredtem, megszigorí7
