Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb
gondolom, nemcsak teljesen felesleges és tragikus, de nevetséges is. Velünk ugyanis - mindnyájunkkal - még mindig játszanak. Miként Füst Milán mondta vala révetegen Kormos Istvánnak. Avagy mint a meteorológusokkal a hatalmas és kiszámíthatatlan időjárás. Kő a szívemről... Végül is jóleső érzéssel könyvelheti el az ember magában, ha a földijei, kerül- fordul, ezzel tüntetik ki: emlékszel, amikor még együtt játszottunk!? Vagy: amikor még együtt roszalkodtunk!? Bizony, nagyon régen volt, életünk hajnalán, zsenge gyerekkorunkban, abban a boldognak mondott korban, ami talán nem is volt annyira felhőtlen, de annyi év után csodálatosan megszépült... Amikor hallgatom őket, kedves földijeimet, azon mosolygok magamban, hogy az évek múlásával egyre-másra szaporodik azoknak a száma, akikkel valaha együtt pisiltünk szülőfalunk feledhetetlen porába. Pedig tudtommal és maradék emlékezetem szerint ebben a fölöttébb izgalmas műveletben kizárólag utcabéli paja- saimmal vettem részt, Ferivel, Sanyival, Bandival, Lajcsival és Janival, amely sorrendben a házuk az utcánkban elfoglalták helyüket. Rajtuk kívül persze voltak még jó cimboráim, diáktársaim, barátaim a falu távolabb eső részeiből is. És mire kezdett kinőni a legénytollunk, szinte a falu egész fiatalságával ismeretségbe került az ember, persze a kivételek és kivételezettek mindmáig azok maradtak, akikkel valóban együtt követtük el az „eredendő bűn”-t: a közös por- bapisilést. Most, akivel csak találkozom odahaza, mind arra a közösen elkövetett rituáléra hivatkozik. Persze sejtem, hogy miért: kiszakadtam közülük - ennek a kiszakadásnak rejtett sebhelyeit még mindig magamban hordom -, szóval kiszakadtam közülük, némelyikük szemében úgy tűnhet, hogy a szülőfalunkat félig elrejtő, féligmeddig meg éppenséggel föltáró, mert vállaira emelő Telecskai- domboknál magasabbra hágtam, mondjuk a Fruskagora lejtőire, ahonnan, ugye, messzebbre nyílik kilátás. Meg tán valami könyveket is megírtam, és még mindig firkálgatok az újságban, ami, ugye, hát mégis, no... Sokan közülük tán nem is tudják, vagy ha tudták is valaha, rég kihullott emlékezetünk foszladozó rostáján, hogy annak idején épp az írásba való belegabalyodásom volt egyik kiváltó oka annak, hogy mindig szeretett szülőfalumból megfutamodtam. Hát ez nem tegnap volt; azóta nemcsak jómagam költöztem el innen (mindig ide visz- szavágyva), hanem rajtam kívül igen sokan mások is: kik végérvényesen, kik ideiglenesen. S azok száma is ijesztően szaporodik, akik immár haza se látogathatnak többé. Miként azok száma is, akik életük folyamán ki se mozdultak ugyan a faluból, de most már akkor se mozdulhatnának ki, ha kedvük szottyanna rá: átölelte őket az anyaföld. De jó néhányan azért még maradtunk ideig-óráig, s közülük egyik barátságosan, fogatlan szájával mosolyogva emeli rám a poharát.- Emlékszel, Pistám, amikor még együtt rúgtuk a port? Mezítláb, természetesen.- Már hogyne emlékeznék - mosolygok rá vissza, már csak azért is, mert tudom, nem a koron van a hangsúly, még csak nem is a mezítlábon, hanem azon, hogy: együtt. 6
