Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Németh István: Hét seb

te. Mi az, hogy „presnyák”? - nem is annyira kíváncsian, mint inkább feddően. (Ez volt a hangjában: hogy írhat le egy magyar író ilyen szót?) Megmagyaráz­tam neki, mi a presnyák. - Báránybőr mellény! - rivallt rám barátságosan. - Mért nem a nevén nevezi az író úr a dolgokat? - kötekedett szintén barátságo­san. - Hát ez? - korhant föl újra. - Kutya legyek, ha valaki is megérti a közön­ségből. „Krampács!” Legyen oly kedves az író úr, árulja el legalább nekem, mit rejt magában az a rusnya... hogy is tetszett írni? No, az a krampács! Csákány, árultam el neki, s magyarázatként még hozzáfűztem: arra lent, délen, mife­lénk, néha krampácsolnak a szegény emberek. — A magyarok is? — nézett rám szigorúan a színész. - A magyarok is — válaszoltam. A mi délvidéki nyelvünknek, dialektusunknak, még nincs külön neve, mint a svájci németek nyelvének. Mi még ebben a tekintetben is messze járunk Svájc­tól, s attól tartok, nem is nagyon lesz időnk utolérni őket. Nem azért, mert lus­ták vagyunk, volna itt szorgalom, ha kedv is párosulna hozzá. A kedvünk azon­ban kezd elapadni. Többek között ezért is irigylem a „kis egzotát”. Meg azért is, hogy verseiben, elbeszéléseiben nem érzi szükségét, hogy Svájccal foglalkozzék. És ezt még csak nem is kérik tőle számon. Sőt, azt se vetik a szemére, hogy svájci ugyan, még­sem érzi magát egészen hozzájuk tartozónak. Elfogadják kis fekete báránynak. És ő ebben a szituációban - és hazában - jól érzi magát. Szeretne több verset ír­ni, bizonyára szintén nagyon intimeket. Jómagam is szeretnék nagyon intim dolgokról írni. Sajnos a körülmények, amelyekbe beleszülettem, nem engedik meg ezt a „fényűzést”. Ha kimegyek az utcára és megszólalok az anyanyelvemen, amely fokozatosan regionalizálódik, bizonyos honfitársaim úgy mérnek végig, mintha a holdról pottyantam volna közéjük. Mert ez itt nem Svájc, ahol megvallott másságomért nemhogy kinéz­nének maguk közül, de éppenséggel kedvelnének. És fokozatosan rá kell ébred­nem: másságomat a családon belüliek is sokszor megrökönyödve szemlélik. Egyetlen vigaszom, hogy szerény munkásságommal nem nyúlok át a „közönsé­gem” feje felett, akkor se, ha a közönség ezt tudomásul se veszi, vagy közömbö­sen veszik tudomásul. Meglehet, hogy én is fekete bárány vagyok, csak egészen másmilyen, mint a kis egzota. Szeretnék intim verseivel megismerkedni. Időjárás-jelentés Már betéve tudom azt a sorrendet, ahogy a Kossuth Rádió a környező orszá­gok időjárás-jelentését beolvassa. Természetesen a Nyugattal kezdi, Ausztriá­val, Béccsel, jóllehet a Nap még mindig Keleten kél, s Déllel rekeszti be, Újvi­dékkel és Zágrábbal. Eljátszogathatnék a gondolattal, hogy miért kezdődik még a hajnali világosság is Nyugattal, és miért fejeződik be minden Déllel, holott mi csak Pesthez viszonyítva vagyunk dél, Belgrádhoz viszonyítva éppen fordítva, észak. (Erről jut eszembe, hogy Szegeden tartózkodva eljárogatok a Felsővárosi templomba, ahol a vasárnapi nagymisét a székely himnusz eléneklésével zár­ják. Én leginkább csak magamban dúdolom a szöveget, és könny gyűl a sze­membe. Nem csupán amiatt, hogy a székelység „porlik, mint a szikla”, de legfő­képp azért, hogy miértünk, „déliekért” a sok szegedi templom egyikében sem zeng semmiféle ének. Talán mert nekünk nincs is énekünk, külön himnuszunk. 4

Next

/
Thumbnails
Contents