Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Cseke Péter: A népi irodalomszemlélet kérdései az ezredvégen

szembenállás elvi alapjára figyel, és nem érzékeli - miként például Bibó István - az emberi természetből adódó aspektusokat. A népi-urbánus vita kapcsán ugyanis Bibó 1978-ban arra hívja fel Borbándi Gyula figyelmét, hogy „a népiek parasztkultusza már önmagában irritáló és gyanús volt az urbánusok számára, akik túlnyomó részben német vagy zsidó eredetű családokból származtak, és minden parasztkultusz mögött, sokszor teljesen alaptalanul, a nemzetből való kirekesztettségüket gyanították. Tulajdonképpen ez volt a tartalma és a lényege, ennél több nemigen lehetett a nacionalizmus vádjának, ami annál is inkább irreális a népi mozgalom tagjaival szemben, mert a két háború közötti magyar nacionalizmus centrális jelenségétől, az irredenta agitációtól teljesen és tudatosan távol tartották magukat. Hozzá kell tennem, hogy a népiek egészükben az ország és a nemzet életbe vágó problémáit sokkal reálisabban és sokkal behatóbban érzékelték, mint az urbánusok, akik között voltak politikailag erősen elkötelezett és teljesen érdektelen személyek, de az egész paraszti világtól teljességgel távol álltak, amit viszont ellenkező irányban a népiekről egyáltalán nem lehetett elmondani a városi világgal szemben.”34

A kommunista hatalomátvétel azonban nem szüntette meg a jelzett ellentétet, hanem éppenséggel megtetézte azt: a népi-urbánus szembenállásra „merőlegesen” rávetítette a „kommunisták kontra reakció” értelmezési tengelyt. „így a kétpólusú ellentétből - mutatta ki az urbánus elnevezés kialakulásáról mikrofilológiai alapossággal megírt nagyívű tanulmányában Lengyel András - egy négypólusú ellentétrendszer (s egyben értelmezési matrix) lett; a fő értelmezési tengely a kommunistareakció tengely lett, közöttük helyezkedett el - még a »haladó demokratikus« sávban - a két régi ellenfél. Természetesen a progresszivitásnak azt a fokát, amit a kommunisták önképe szimbolizált, egyik sem érhette el; másodrendű demokraták voltak. Zavarták s megoszották »az egységes, demokratikus arcvonalat«.”35

A hatalom tehát a másodrendűnek tekintett demokratákban igyekezett kisebbségi érzést kelteni, s azt minden lehetséges eszközzel állandósítani. A zsidó származásúaknak állandóan felrótta polgári szemléletüket, a népi származásúaknak pedig azt, hogy „fejlődésükben” még nem nőttek fel az élcsapat követelményeihez. „Mindkét csoportban végső soron zsoldostudatot alakítottak ki - fogalmazta meg találóan Szabó Miklós — : azt, hogy mindent a rendszernek köszönhetnek. A zsidók magát az életet, a népi káderek pedig ha a felszabadulás nem jön el, mezítláb őriznék a kulák libáját a kulák legelőjén.” 6 Ez kettős következményekkel járt. Az így „befagyasztott” népi—urbánus ellentét a kádárizmusnak nevezett időszakban - miként Schlett István politilógus kimutatta37 - bekerülhetett a pártnómenklatúrába is, és képviselői közül kerültek ki a rendszerváltás belső előkészítői. A négypólusú ellentétrendszer megszűnésével azonban már elemi erővel tört felszínre a nagy nyomás alól szabaduló korábbi megosztottság.

E) Láthattuk: a rendszerváltás után vitális jelentőségű értékek átpolitizálásának vehemens folyamata kezdődött el. De mikor kerül sor a depolitizálásukra? Az áhított nyugalmi korszak, amelyben a XXI. századnak is irányt szabó értékrendszer kialakulhatna, egyelőre még várat magára. Csupán a tudományos tárgyilagosság — politikai indulatokat leszerelő, megbélyegzés helyett érvelésre késztető — erejében

34 Bibó István: I. m. 323.

35 Lengyel András: Az „urbánus" irányzatjelölő elnevezés kialakulása. Forrás, 1993. 12. 43-80.

36 Szabó Miklós: A nép vagy a népi káderek országa. Népszabadság, 1995. január 9.

37 Fisch Gábor: A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Beszélgetés Schlett Istvánnal. Kritika, 1994. 9. 8-9.

67