Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai

lamenti kereteket a hatalmi törekvésekkel. A harmadik az egyes országokon belüli, illetőleg az országok közötti érdekharcokban, etnikai feszültségekben színrelépő hiedelmek-populizmusok-demagógiák, torz eszmetanok, melyek a balkáni válsággal a hátterükben labilissá teszik a régió helyzetét.

Bibónak a magyar (és régióbeli) zsákutcás fejlődés hatására kialakult mentalitások, deformációk vizsgálata során kicsiszolt alapfogalmai semmit sem vesztettek rávilágító erejükből. Használhatóak annak a felismerésében is, hogy az információs társadalmak új globális folyamatai közepette az önmagukat fél évtizede győztesnek tekintő, szabaddá, függetlenné lett demokratikus parlamenti rendszerekkel rendelkező országokat is vesztessé teheti a centrumok, a félperifériák és perifériák között kialakult új viszonylatrendszer. Annak felismerésében is közreműködnek Bibó hívó szavai, hogy miképpen készít újabb zsákutcás struktúrát az, hogy csak a világgazdaság centrumaihoz való kapcsolódással lehetséges a nemzeti gazdaságnak a lemaradottságból való kilábolása, ám ugyanakkor csak ott lehet a centrumok irányába elindulni, ahol a nemzeti gazdaság stabilizálódott.

Az 1990-es fordulat után is minden vonalon érvényesül nálunk (akár a régió más országaiban) a folyamatokban az organikussághiány. A huszadik században (is) minden lényeges történelmi változás (1918,1945,1990) a külső fordulatok követekezménye volt. Az organikussághiány „működteti” a hamis helyzeteket a politikai pártok kialakulásában-küzdelmében. A pártokat, célkitűzéseiket, politikai technikáikat homályossá teszi és összezavarja, hogy - miként Európa fejlett régiójában is — megváltozott a politikai baloldal és a politikaijobboldal hagyományos karaktere. A közvetlen hatalmi ambíciók, politikai érdekek és megoldandó gazdasági kényszerűségek kötöttségében az úgynevezett baloldali pártok olyan célok kitűzését kényszerülnek elengedhetetlennek tekinteni, amelyek közül nem egyet korábban a jobboldal képviselt. A jobboldali pártok viszont olyan politikai elképzelésekkel is előállnak, amelyeket korábban baloldali pártok hirdettek. A választások közötti ciklusokban kormányzó hatalomba kerülő párt, pártok az évszázados - nem jogállami demokráciákat megvalósító korszakokból — „örökölt” antidemokratikus uralmi rátelepedési technikákkal próbálják érvényesíteni a választási győzelemmel jogszerűen, a lehető legdemokratikusabb eszközökkel megszerzett lehetőségeiket.

A polgári demokratikus szabadságjogok nyugatias és a hatalombiztosítás keleties technikáinak ilyen vegyületeiből alakul ki a magyar társadalom antiorga- nikus, amorf hatalmi struktúráinak jogállami változata. Tovább tart az antior- ganikusságokban élő társadalom váltásszerkezetének „hosszú íve”: a megoldhatatlanságokba mindig az „ügyeletes hatalom” bukik bele. Korábban ez évtizedekig tartott, 1990 óta négyesztendős szakaszokban megy végbe. A közeljövőre pillantva, mintha nem volna megspórolható a leginkább a korábbi „olasz változatra” jellemző helyzet. A választásokon győztes erős pártok összefogása nem vezet eredményre; a pártokba vetett általános bizalomhiány miatt eltűnnek a nagy pártok, sokasodnak a középpártok; szerephez jut a hibáikból élő demagógia, a populizmus, az agresszivitás. Megvan a veszélye annak, hogy az 1998-as választások a „marakodó demokrácia” helyett, a hagyományos baloldalt, jobboldalt átstrukturáló, több közép- és kis párt váltakozó koalícióján alapuló „kaotizálódó demokráciát” hozzák, és újabb négy évre lesz szükség ahhoz, hogy a megoldhatatlanságokba egy sok középpártból álló hatalmi elit is bele8