Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai
tokhoz tartozó elitek uralmi cseréi állnak. Az emberi Én erodálódása a közéletben is kitermeli a Személyiség helyén a Koordinátort. Ádáz érdekharc indul meg a valamikor a társadalmi hierarchia legmagasabb csúcsaira önmagát hivatottnak tekintő, de birtokló lehetőségeit elveszítő „ötödik renden” belül. A világkép távirányítással alakítható. A korábbi korszakokban lassúbb hiedelemvilág-terjedést felváltja a pillanatok alatt információvá, képpé kattintható és lehívható irányított világkép és értelmezési dömping. Az eset és formája, a lényegi és a tudatosodott élesen elválik egymástól. Az emberi tudatban az élet, a történelem eseményei helyett az emberről, a világról, a történelemről sugallt kép és szó kerül, belevarázsolva a mindennapokba a folyamatos háborúkat, a terrort, a maffiaműködéseket. A neurotizált befogadóban sekélyesedik a még megmaradt intellektuális felelősségtudat; az emberi, a társadalmi alternatívákról kialakult fogalmak a nyelvi toposzokba merevednek, leblokkolják az értelmezési, horizontnyitási törekvéseket. Európa nyugati és középső régiójára szűkítve: a nyugati régióban elkerülhetetlen a szembenézés azzal, hogy a világegyensúly változása, a Szovjetúnió, a szocializmus összeomlása nem a Nyugat dichotómiáktól nem mentes gazdasági-szövetségi megoldásai, nem az emberi szabadság és egyenlőség együttes megvalósítása, az emberi Én szellemi-kulturális kondícióinak biztosításában elért szintje, hanem a saját és a szocialista országok minden téren megnyilvánuló kudarcai, megoldásképtelenségei miatt történt meg. Ez magával hozza, hogy meginog a nyugati demokráciák öntudata, saját problémamegoldó képességébe vetett önbizalma. Az információs társadalom robbanásszerű változásai közben a nyugati államok általános centrumhelyzete is polarizálódik. Új kérdéseik megoldásának globális, és az egyes országok saját nemzeti lehetőségei között a korábbi általános integratív törekvésekkel szemben új ellentétek születnek. Felerősíti ezeket az egyesült Németország „kiugrása”, az új világrend három gazdasági nagyhatalma egyikeként. Ezeknek az új folyamatoknak rendelődnek alá a korábban egyenesvonalúnak látszó európai integrációs folyamatok. Kiegészülnek a katonai-stratégiai érdekkülönbségekkel, amelyekben a megosztódás új elemei jelennek meg az egész Európát hatása alatt tartó Balkán-problémához, a periferizálódó, etnikai ellentétektől szabdalt közép-európai országokhoz és az anarchizálódó, atomhatalmi helyzetét őrizni próbáló Oroszországhoz való kapcsolatukban. A középső régió továbbosztódott egy észak-nyugatias, illetve déli-keleties változatra, amelynek választóvonalán helyezkedünk el. A visszanyert függetlenséget és a megteremtett jogállami keretek körülményei között is tovább él az, amit Bibó István a térség államalakulásainak történetét elemezve amorf formáknak, nevezett. A parlamenti demokráciában az amorfság abban mutatkozik meg, hogy a szabadság-egyenlőség ellentétpár a félperifériára sodródás körülményei között (miközben felrémlik a perifériára való átcsúszás ki- védhetetlensége is) három vonalon hoz feszültségeket. Az első a gazdasági felzárkózáshoz elkerülhetetlennek látszó lépésekkel együttjáróan a lakosság egyre nagyobb részének elszegényedése, lehetetlenülése. A második a jogállamiság, a szólás- és sajtószabadság körülményei között is érvényesülő hatalom- rátelepedési (Bibó terminusa) ambíció. Ez a legkülönbözőbb, és a demokratikus államberendezkedési elvekhez magukat különben tartó erők kormányzási technikájában érvényesül, politikai előjelektől függetlenül, „összeegyeztetve” a par7
