Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai

sodik világháborúban való részvételről, a „zsidókérdésről” és antiszemitizmusról, az ezerkilencszáznegyvennyolcas „fordulat évéről”, az ötvenhatos forradalomról, illetőleg a „német hisztéria okairól”, az „államhatalmak elválasztásáról”, a „társadalmi reform és a közigazgatás koncepcióiról”, a „nemzetközi államközösség bénultságáról”, vagy más vonalon a magyar népi mozgalomról készült munkái. Mindezek a művek vagy teljes egészükben, vagy kisebb-na- gyobb mértékben olyan kiindulási pontokat, elgondolásokat, elemzéseket tartalmaznak, amelyek reprezentálják azt, hogy a történelem tektonikája, linea- mentumainak törésvonalai átmetszik a korszakok közötti határokat.

Ami viszont - a mából már megítélhetően - egy korábbi korszak értelmezési körzetén belül maradt, az nem kizárólag a „létező szocializmus” (Bibó halála után már egy évtized múltán bekövetkező, habár) senki által sem remélt, s az ő részéről sem megsejtett bukásával kapcsolatos, amiként ma a művét szélsőjobboldalról bírálók hangoztatják. Az ok az, hogy az érvényüket elveszítő (de még az érvényes) tételeit is a történelmi folyamatok megismerhetőségébe, áttekinthetőségébe, megváltoztathatóságába és az emberi élet lényegi kérdéseinek megválaszolhatóságába, illetőleg a társadalmi dichotómiák megoldhatóságába vetett meggyőződés hatotta át. Nézőpontjait és konklúzióit egyaránt a kérdező-felelő kultúra részének tekintette. Együtt járt ezzel, hogy habár az értelmiség helyzetének-szerepének ellentmondásait mélyen elemezte és felhívta a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek a humán értelmiségnek a hatalomban való részesedésével - miként mondta, szervező-funkciójával - támadnak, ám lehetőséget látott egy olyan értelmiségi magatartás hatékony érvényesítésére, amely együtt valósítja meg a részvételt és a függetlenséget. A görög gondolkodás okszerűsége és a zsidó-keresztény európai kultúra határozta meg eszméit, miközben a válaszoló szellem természetében rejlő mindentudás gőgjét ő a válaszkeresés szellemének alázatával és türelmével cserélte fel. Moltkéra hivatkozva vallotta, hogy a leglényegesebb az ókori szerzők olvasása, „mert azok még nem vesztették el az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza.” Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha a „reformok nyomán megjelenő új és új uralmi rátelepedések a történelem szükségszerű fejleményei”, akkor „muszáj, hogy ez ellen legyen orvosság... a feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének megszüntetése”. Radikálisan összefoglalva: „a moralizált demokrácia... az uralom megszűnését tűzte ki...” A magyar gondolkodás legjobb tradícióira alapozott életműve így magán viselte kora jellegadó természetét, azonban élete végén több alapvető kérdésben is rávillant az érdeklődése a következő időszak problémasűrűsödésére, alakuló, új nézőpontjaira, értelmezési elveire és technikáira, arra a világra, amelyet már nem élt meg. Az illúziókkal, a szereptévesztésekkel, a hatalomban való szellemi jelenlét változataival kapcsolatban gondolkodásmódjában helyet kapott az a már Tocque- ville részéről is hangoztatott meggyőződés, amely szerint semmiféle eredményre nem vezet a dilemmák megközelítésében és világossá tételében a tényeknek kizárólag a joggal, az érdekek egyensúlyának az önmagukban álló elvekkel, a tetteknek a célok és értékek méricskélésével való helyettesítése, azt a látszatot keltve, hogy ezek az államberendezkedés és közigazgatás kizárólagos tartalmai és alapjai. Az ezen való töprengés vezette Bibót addig, amit utolsó nagy munkájának (Az európai társadalomfejlődés értelme) egyik végső konklúziójaként leírt: „... a kérdés mindig az, hogy egy ember, egy társadalmi osztály milyen oko5