Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sándor Iván: Az új világkorszak és az értelmezés válaszútjai
3. Az a tudás, amely a társadalmak életéről, a történelem változásaiban kialakuló államrendszerekről, uralmi változásokról, a politikai eszmerendszerekről és technikákról felhalmozódott, mindig szívósan ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni. A politikában ugyanis hiányzik az, ami az ismeretanyagot tudománnyá teheti: az egzakt kísérlet lehetősége. A politikában „a kísérletek forradalmak, háborúk, reformok, államszervezeti kísérletek, alkotmányok, tömegmozgalmak formájában zajlanak, melyeket egzakt formában megismételni, azonos módon újraképzelni úgyszólván lehetetlen, és ezen a ponton a tudománnyá tételre irányuló minden kísérlet eddig fennakadt. Azok a témák, amelyek a politika tudományos sémájának az igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságának vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat és ellenlábasa tetszés szerinti példákkal cáfolhat.” Bibó István gondolatmenetének az a végkövetkeztetése, hogy mivel a társadalomról, a politikáról vallott nézetek soha nem juthatnak el a tudományos egzaktságig, továbbá mivel „az emberek bőrére mennek”, nincs nagyobb ellensége a különböző politikai-társadalmi elveket vállaló felelősségtudatnak, mint az önelégült elbizakodottság, amely azt sugallja, hogy aki egy politikai program birtokában van, az az emberiség boldogításának valamiféle kulcsával rendelkezik. Olyan nézőpont ez, amelyről nemcsak a politikai eszmék kártékonyságára könnyű rálátni, de amely segít értelmezni a világ, a természet, az emberélet, a történelem jelenségeinek megválaszolhatóságára alapozott tudás magabiztosságát, érvényességtudatát is. Bibónak a harmincas évek közepétől a hetvenes évek közepéig terjedő négy évtized (négy históriai, illetve politikatörténeti korszak) alatt született munkásságának a közvetlen politikai kérdésekkel kapcsolatos több értelmezése-ajánlata mára érvényét veszítette, ámde történeti elemzései és elméleti összegzései közül igen sok időszerű maradt. Azok között, amelyek egy új korszak megváltozott értelmezési körzetét már nem tudják elérni, meg kellett különböztetni olyanokat, amelyek időszerűsége a történeti-civili- zációs-kultúrhistóriai korszak átformálódása miatt sorolhatóak az idejétmúlt sémák közé, illetőleg azokat, amelyekről ma már elmondhatóak, hogy a saját koruk szükségleteit sem elégítették ki. Az előbbire példa lehet a szabadság és emberi egyenlőség együttes megvalósíthatóságának a felvilágosodás óta megszületett eszmerendszerekben kicsiszolt értelmezés- és ajánlatsorozata; az utóbbira példa lehet az 1945-47-es koalíciós korszakban érvényesülő ellentétes előjelű hatalmi rátelepedések veszélyeinek némelyik értelmezése az adott esztendők katonai-világpolitikai-erőegyensúlyának nem elég mély felismerése miatt. Ugyanilyen jól látható az is, hogy eszméi-gondolatai közül azok, amelyek (tehát elszakadva a mindennapos politikai harcoktól, a taktikai összecsapások mérlegelésétől) az európai történelemfejlődésre, a régió helyzetére, a magyar históriára, illetőleg mentalitás-történetre irányultak, érvényesek maradtak egy más korszak megváltozott értelmezési keretei között is. Ilyennek bizonyulnak az európai centrumról, illetve a félperiferiális és perifériális régiók komplex viszonylatrendszeréről, a régió országainak zsákutcás történelmi fejlődéséről, az ennek nyomán kialakult deformációkról, a politikai kultúra neurózisairól, a magyar mentalitásrajzról, továbbá a két világháború közötti korszakról, a má4
