Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Gömöri György: Erdélyi utazás 1956 nyarán
je. Ha megkapta ezt a levelet (és az nem süllyedt el a Securitate archívumában), Molter Károly szegény, hideglelést kaphatott már magától az angol bélyegtől; emigránsokkal levelezni kockázatos dolog volt és maradt is még jó pár évig Romániában. Egy másik történet, ugyancsak Dsidával kapcsolatban, kevésbé humoros kicsengésű. Kolozsvári heteim alatt híre ment, hogy mi járatban vagyok, s egy szép napon Fodor Sándor azt mondja: elviszlek Nagy Istvánhoz, akar látni az öreg. (Magamtól aligha mentem volna el hozzá, ismervén „balos” nézeteit.) De hogyha látni akar, jó, elmegyek. Az erdélyi proletariátus barázdált arcú, sok harcban edzett írója egy darabig méregetett, azután rámfórmedt:- Hallom, maga Dsidával foglalkozik. Aztán minek? Azt feleltem, hogy nagyon jó költőnek tartom Dsidát.- Jó költő, ugyan! Széplélek volt, persze. De hogy lehet egy ilyen reakciós emberrel foglalkozni? Kicsit csodálkozva mondtam, hogy Dsidának erős szociális érzéke volt, ez több verséből kiviláglik, és nem is volt reakciós.- Dehogynem! Grófokkal barátkozott! Vagyis bejött a proletkultos vonal. Próbáltam még védeni Dsidát Nagy István osztályharagjától, de nem sok sikerrel. Különben is, ő már témát változtatott:- Meg aztán maguk ott nagyon mozgolódnak Magyarországon. Mit képzelnek maguk ott az írószövetségben? Mit gondol ez a Déry, kivel áll szemben? Megint vitába kellett szállnom ,A legmagasabb hőfokon” szerzőjével. Világos: nem azonos hőfokon szerettük a „proletárhatalmat”. A nagy korkülönbség sem szolgált javamra - Nagy István alighanem éretlen szemtelenkedésnek vette ellentmondásomat.- Nohát, jegyezzék meg - mondta még egy fokkal komorabban hogy a Párt ellen nem lehet egy írónak igaza! és a Párt nem fogja engedni, hogy mindenféle revizionisták bomlasszák a szocializmust! Ezzel körülbelül vége is volt az audienciának. Tanulságos beszélgetés volt ez számomra, jóllehet Nagy István már akkor is őslényként hatott rám. A romániai munkásmozgalom egyik utolsó kulturális dinoszaurusza volt ő, tragikus figura, akit pár év múlva irgalmatlanul félretettek és megaláztak az internacionalizmust semmibe vevő, a román nacionalista vonalat meglovagló „új káderek”, Ceausescu és társai. 2 Az Erdélyben töltött heteket nemcsak Dsida-kutatásra használtam, hanem arra is, hogy közelebbről megismerjem a fiatal erdélyi írókat. Még indulásom előtt elolvastam Illyés Gyula útibeszámolóját a romániai magyarság irodalmáról, amelyben úgy beszélt Székely Jánosról, mint a fiatal nemzedék talán legtehetségesebb költőjéről. Ez arra ösztönzött, hogy felkeressem Székelyt, aki akkoriban az állami könyvkiadó, az ESPLA kolozsvári szerkesztőségében dolgozott. János, aki nálam öt évvel volt idősebb és még kamaszfejjel megjárta a második világháborút, kedvesen fogadott és meghívott, látogassam meg otthonában. Hamarosan el is mentem Székelyékhez (a Criseán utca 10. sz. alatt laktak) és átbeszélgettünk egy estét; később még kétszer jártam náluk. Akkor már János mögött ott „állt” első kötete, a Csillag- fényben, amiből ékesen dedikált példányt kaptam mindjárt az első alkalommal; ebből a kötetből különösen szerettem magát a címadó verset, aminek első sorai megadják az egész vers elégikus hangulatát: 77
