Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Gömöri György: Erdélyi utazás 1956 nyarán
„Nagyon szelíd, nagyon bölcs és nagyon késő már az este, Nyújtózik az öreg Maros fodrozódó, lusta teste.” Székely Jánosék egyébként szívszorítóan szegények voltak akkoriban. Már volt egy kicsi gyerekük, s felesége mintha éppen a második gyermekkel lett volna állapotos (de ebben nem vagyok egészen biztos) és János keresetéből csak a legszükségesebbekre futotta. Emlékszem, egyszer vacsorára hívtak - ami lényegében teából és „vinetás” (padlizsán-pástétomos) kenyérből állott; én viszont vettem hozzá vajat és egy üveg bort, amivel kivívtam a Székely család elismerését. János egész lényében volt valami erkölcsi komolyság és tisztaság, valami rendíthetetlenül tisztességes és megbízható - nagy ritkaság az akkori világban. Később, tudom, családi helyzete arra késztette, hogy olyan gesztusokat tegyen (olyan verseket újon), amikkel nem tudott teljesen azonosulni; szenvedett is a „megalkuvása” miatt. Főleg irodalomról beszélgettünk persze — és esztétitkai nézeteink akkoriban nemigen különböztek. Később, amikor a hetvenes évek végén Marosvásárhelyen, ahová közben leköltözött, újra fölkerestem, s bár a baráti kapcsolatot sikerült felújítanunk, irodalmi dolgokban már kevésbé értettünk egyet. János úgy vélte, hogy a strukturalizmus és a Tel Quel csoport kritikai munkássága után már „nem lehet a régi módon verset írni”; viszont, mint mondotta, ő az „új módon” nem tud, tehát abba is hagyta a versírást. Ezt én meghátrálásként, s talán némileg vereségként is értelmeztem, pedig lehet, hogy nem az volt — energiáit ekkor már a drámaírás kötötte le, írt is néhány sikeres drámát, s talán ezt a műfajcserét igyekezett igazolni, vagy fedezni a líráról való lemondással. A másik két költő, akiket akkor fölfedeztem magamnak Kolozsvárt, Páskándi Géza és Kányádi Sándor voltak. Géza akkor még egyetemre járt, és vidám, jóritmusú verseket írt; ő volt a kolozsvári fiatal irodalom „fenegyereke”, akivel nagyokat lehetett inni és hahotázni. Kötete akkor még nem volt, de tehetségét már elismerték; később (miután megjárta a román börtönöket) elkanyarodott a lírai pályáról a dráma irányába és a magyar abszurd dráma egyik legjobb művelője lett. Ötvenhat nyarán még úgy lobogott a jókedve, mint a színes pántlika a lakodalomba induló legények kalapján. - Ami Kányádit illeti, őt első kötete után még nem tartottam sokra, pontosabban kevesebbre, mint a romániai magyar kritika - túl sok volt még hangjában a „petőfis” utánérzés. Később ezt a szerepjátszást kilúgozta belőle a kor; nemcsak, hogy megszenvedte a magáét, hanem személyes élményei a magyar kisebbség kollektív élményei mellett olyan erővel nehezedtek rá, hogy gyémántkeménységű verseket sajtoltak ki belőle. Sándorból példaértékű költő lett. De akkor még, ötvenhat nyarán a Szamos partján alaposan hajba kaptunk. (Még volt mibe kapnunk!) Amikor vagy tizenöt évvel később megint ellátogattam Kolozsvárra és becsöngettem Kányádiékhoz, azt mondja nekem egy pohár bor után Sándor: — Te, Gyurka, emlékszel te, hogy min vesztünk mi össze ötvenhatban? De kegyetlenül! A veszekedésre igen, az okra már nem emlékeztem. — De én igen! - kapja fel a fejét Sándor. - Hát azon, hogy ki a nagyobb író, Krúdy, Kosztolányi vagy Móricz Zsigmondi És én majdnem megvertelek, mert olyan konokul mondtak a magadét, hogy Móricz is jó író, de senki se tud úgy írni magyarul, mint Krúdy... Sóhajt egyet, koccintunk, s úgy mondja: — Hát azóta én is megváltoztam... De hogy mi akkor milyen bódult fiatalok voltunk... Barátkozásomat a fiatal írókkal (akik közé a már korábban említett Panek Zoltán mellett még Tamás Mária és Fodor Sándor tartozott) kirándulás koronázta meg; irodalmi expedíció Kutyfalvára. Ebbe a foként magyar lakosságú községbe irodalmi 78
