Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Fried István: Magyarságtudományi kérdőjelek

érveit Hamvas Kodály Zoltánra irányozza). Ilyen keretbe helyezi Bartókot: „Az elmúlt száz év alatt az történt, hogy a görög klasszikán nyugvó s a renaissance által táplált konvencionális világ széthullott, de ennél alapvetőbb és mélyebb világ tört fel és nyilatkozott meg. A felbomlás minden egyes jelenségével szemben az új világ új jelenségének feltárása áll.” E nézet szerint Bartók azt a modernséget igazolja, amely Stravinsky, Picasso, Joyce művészetében artikulálódott.

Hamvas „magyarságtudomány”-i elképzelése tehát nem tisztán negatívumok, hanem a Némethéhez hasonlóan, bár tőle nemcsak hangsúlyelosztásaiban eltérően, a világkultúrával, mindenekelőtt Hamvasnál a primordiális és nem a töréneti (vagy „zseniális”) ember létére kérdező művelődéssel igyekszik összhangba hozni, hogy „ornamens és tárgy” ne egymástól elválva érvényesüljön, és kitessék a „szerves egész”.

A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság megalakulása óta a magyarságtudománynak szűkebb és tágabb jelentésével egyaránt számol, jóllehet munkásságában a történészek nagyrészt nem vesznek részt, a Hungarológiai Értesítő magyar irodalomtörténeti, nyelvészeti és néprajzi munkákról referál, illetőleg azok bibliográfiáját közli meghatározott időszakokban. Ezzel szemben a Nemzetközi Hungarológiai Központ olyan kiadványokat ad közre, amelyek egyfelől konferenciák anyagát tartalmazzák (az V. kötetben egy 1992-es kolozsvári értekezlet anyaga jelent meg: Érték és értékrend az egyetemes magyar irodalomban; a VII. kötet „Kapcsolattörténet” blokkja a magyar irodalom európai kapcsolatrendszerérői töprengő tanulmányokat közölt, az „Oktató- és kutató ? lyek” blokkra a groningeni és tartui egyetemen folyó finnugrisztikai, illetőleg hungarológiai szakképzésről számol be), másfelől magyarságtudományi tárgyú disszertációkat, idegen nyelvű munkákat publikálnak. A Hungarológia címet viselő kötetek feladat- és célmegjelölése: „tudományos, oktatásmódszertani és tájékoztató” füzetek, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság idegen nyelvű folyóirata (Hungarian Studies) viszont kisebb, magyar tárgyú cikkek közreadását vállalja.

Ami azonban feltűnő, a magyarságtudomány mintegy a magyar filológiára, a külföldi magyar intézetek tevékenységére, illetőleg a nem magyarországi egyetemi oktatás „magyar” vagy „finnugor” szakára korlátozódik, jóllehet, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyarságtudománynak ez a felfogása mindenképpen visszalépés Németh László terveihez képest. Már csak azért is, mert a filológia hagyományos felfogásának átértékelése folyamatban van; és még ott is, ahol nyelvi-nyelvtörténeti megfontolások alapján élvezett (némi) előnyt a hungarológia, legalább is veszélybe került a magyar nyelv és irodalom eddig megnyugtatónak elkönyvelt helyzete. Az az igény meg, hogy a szomszédos országok magyar nyelvi és irodalmi tanszékei a kelet-közép-európai, közép-európai (regionális) szempontból szemlélődjenek, megfogalmazódott ugyan, de tantervben megvalósuló átszerveződésről nemigen lehet hallani. Pedig Rákos Péter már viszonylag korán megállapította, miszerint „A magyar filológia oktatása (...) egy nyelvi-irodalmi modell alakjában kövesedett meg”; „ma már nem célszerű fenntartani” (ti. ezt a modellt), s az egyetemnek e diszciplína sorsát tekintve ugyan „tudományos közérdekű” feladatokra egyaránt föl kell készítenie érdeklődő hallgatóit, a hungarológia azonban akkor mondható eredményesnek, ha a „nemzeti kultúráját” láttatja „a világgal, s ehhez bizonyára józanul és tárgyilagosan kell érzékelnie önmagát”. Önmaga érzékeléséhez nyilván szervesen hozzátartozik annak a kulturális közegnek ismerete, amelyben a maga sajátosságait kell megformálnia, illetőleg ama közép-európai, kelet-közép-európai dialógusban való részvétel, amelynek első fázisában a soknyelvűség és ennek következtében a multikulturalitás lehetőségeit lehetne kihasználni. Hiszen a hungarológia Németh László (és Hamvas Béla meg mások) szerint nem a bezárkózás, hanem a nyitottság

69