Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Fried István: Magyarságtudományi kérdőjelek

László ifjúkori mesterének, Szabó Dezsőnek fajfogalmát, miként cseréli át már a Tanúban a faj fogalmát a kultúráéra, s végül a hungarológia feladatainak rögzítésekor miként lesz belőle „bonyolult összefüggésrendszer, melyet európaiság és magyarság szintézise határoz meg”. Más kérdés, hogy a Kisebbségben sokat vitatott, nemzetkarakterológiával átszőtt irodalomtörténeti-történeti fejtegetése ehhez képest visszalépést jelent, hogy A minőség forradalma aztán tovább korrigálja az 1930-as esztendők közepén kidolgozott magyarságtudományi szak tervét. Legvégül az életmű-kiadás magyar és világirodalmi köteteiben a történeti időszámítás szerint bontakozik ki a diszciplína, egyes részterületek igen alapos megvilágításával, egészében az irodalomtörténetet a mentalitás- és a művelődéstörténet felé hajlítva, a közép-európai elképzeléseket pedig a magyar irodalomtörténet tanulságaihoz mérve.

Ebből a szempontból is rendkívül érdekes Németh Lászlónak és Hamvas Bélának vitákkal tarkított együttgondolkodása. Ami a nép- és nemzet-karakterológiát illeti, ott Hamvas műve, Az öt géniusz meglepő rokonságot mutat Németh László műveivel. Ugyanakkor a racionalitás-irracionalitás problémakörében egymástól elvezetnek az utak. Amit Hamvas módszerként hangoztat, az nagyjában-egészében hasonló Némethnek a történész személyiségéről leírt nézeteihez; Hamvas szerint: „A szubjektivitás már nem az a bűn, ami régebben volt, hiszen az úgynevezett tudományos tárgyilagosság nem más, mint a líraiságnak egy különös kollektív válfaja. A líra nem önkény és nem szeszély és nem torzítás, hanem az átélő ember személyes garanciájának nyoma.” A továbbiakban Németh minőségéivé felé mutat Hamvas: „Az érték - a színvonal. A színvonal mondja ki, hogy az átélő hol van, mi a fontos neki, milyen igénye van, mire, hogyan, mint lát, mivel küzd, milyen a modora, mit akar”.

S ha Németh a XIX. századtól örökölt pozitivizmus naívságával fordul szembe, Hamvas még Némethet is elmarasztalja a „naív szcientifizmus”-ban, Némethtel vitatkozó cikkébe ezután építve be „irracionalizmus”-át, amely valójában a valaha volt, mítoszban rögződött egység, harmónia tételezéséből ered, nem a spengleri „kultúrmorfológia” szerint formálódik, hanem az „örök hagyomány” unamuno-i, gu- énoni elképzelése alapján körvonalazódik: „... egy néphez való tartozás nem a tudás kérdése, hanem alapvető kollektív, irracionális és tudattalan gyökereké, amelyeket épp oly kevéssé lehet tudatosítani, mint az ember élményeit az anyaméhben.” Hamvas a továbbiakban (is) paradoxonokban fogalmaz, a korszak áltudományosságával szemben a beleérzés és átélés esélyeit méri föl, miközben az irracionalizmust éppen úgy elmarasztalja, mint a racionalizmust érvényesítő evolúciós elvet. Alapvetően szkeptikus a megragadható történetiséggel kapcsolatban, „hibátlan történet-magyarázat nincsen — írja —, és nem hibátlanság az, amire ma igényünk volna, hanem az intenzív”. Annál is inkább, mivel „minden hivatalos történet mellett és mögött halad egy másik, nem hivatalos, az ellenzéké, a kisebbségé, amely az előbbinek kritikája.” Mindazonáltal sem a kormányzat, sem az ellenzéki elv nem lehet abszolút igazságok hordozója, egyszerre kellene képviselni mindkét oldalt, ez azonban Mátyás király óta senkinek sem sikerülhetett. „Az értékes emberek egy idő óta kisebbségben vannak.” „A kisebbség nem korjelenség és nem magyar jelenség.” Vita ez Németh Lászlóval, ám ezzel együtt a pusztán a magyar karakterisztikumra és történetre szűkített felfogás tágabb dimenzióba helyezése. Hamvas majd Kisfaludy Sándor és Bartók Béla példáján szemlélteti a maga magyarságfelfogását, a magyar tájgéniuszok rajzával meg egy, a „szent tudományok”-tól ihletett, világkorszaki perspektívából szemlélt és archetípusokká stilizált nép-nemzetegyéniséget jelöl meg elemzése tárgyaként. Bartók-felfogása aztán megint a Némethéhez közelít (más szempontból viszont Adornoéhoz, csakhogy Adornonak Bartók ellen fordított

68