Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Fried István: Magyarságtudományi kérdőjelek
2/ A nyelvi-nyelvészeti (például finn-ugor nyelvtörténeti) szempont ugyan a diszciplína kiszélesítését eredményezheti, de megfosztja lényegétől, a tudo- mányköziségtől, tudniillik attól a felismeréstől, hogy csak a filológia eszközeivel nem tudjuk megragadni a szak legfontosabb ismérveit. 3/ A magyarságtudomány tárgya első megközelítésben éppen úgy és legalább olyan érvényességgel, ha nem nagyobbal, leírható, mint a szlávságtudomány (szlavisztika), a latin irodalmakról szóló tudomány (romanisztika) és így tovább. Míg a nyelvrokonsági szempont serkentője és gátja egyszerre az egyes szláv vagy az egyes latin népek kultúráiról alkotott diszciplínáknak, zártságukkal, a hozzájuk tapadó képzetekkel (például: pánszlávizmus) szűk körbe vonják a vizsgálódást, a magyarságtudomány nyitottságával válhat egy egyszerre nemzeti és regionális megközelítés példaanyagát magasabb egységbe szervező diszciplínává. Mindezeket tekintetbe véve talán némi joggal szólhatunk fordulatról, amikor a korszerű magyarságtudomány igénye fölmerült, méghozzá olyan formában, hogy az önelvűséget felváltotta az összehasonlító módszer elvi-elméleti megalapozása. A Bartók Béla által kidolgozott összehasonlító zenefolklór metodológiailag gyü- mölcsöztethetőnek bizonyult, fogalmi rendszere továbbgondolhatónak, a zenei környezet és a társadalmi kontextus összefüggéseit történetileg elemző írásai pedig akár mintául is szolgálhattak (volna). Mint ismeretes, 1935-ben új folyóirat színesítette a magyar folyóirat-kultúrát, a Magyarságtudomány. A néprajzos Ortutay Gyula szerkesztésében megjelenő sajtó- orgánum elődjéül-példájául Schedius Lajosnak, a pesti egyetem hajdan volt esztétika professzorának 1802-1804 között kiadott lapját jelölte meg: Zeitschrift von und für Ungern; az ismertető-elemző munka tehát kétirányú, Magyarországról és Magyarország számára egyként kell írni, a szűkebb és a tágabb haza szempontjait szintén egyként számon kell tartani, valamint: a szorosabb értelemben vett magyar és a (közép-)európai jelenségek egymásra vonatkoztatásának segítségével lehet eljutni a magyarságtudomány tárgyának kijelöléséhez. Hiszen amennyiben Magyar- országról szól az ismertető-értekező a külföldnek, még akkor is tekintettel kell lennie a külföldi befogadó feltételezett előismereteire, előfeltételezéseire, ha kimondottan magyar (nyelvi) anyagról ír. S megfordítva: Magyarország, a magyar olvasók számára nem az unos-untig ismételt tételek visszamondása, hanem egy újnak (el)ismert horizont érvényesítése szükségeltetik. Schedius három esztendőt megért folyóirata azért lehetett a XIX. század elején a Habsburg Monarchiának talán legszínvonalasabb lapja, mivel hazai és közép-európai kölcsönös feltételezettsé- gében adta közre anyagát, a közép-európai, kelet-közép-európai német (ajkú) értelmiség kultúrájának horizontjából szemlélte a soknyelvű Magyarország kultúráját (nemcsak irodalmait, nyelveit, hanem anyagi kultúráját is!). Nem a nyelvi tagozódás hangsúlyozódott ebben a felfogásban, hanem a kultúrák/nyelvek együttese, amelyben az egyes nyelvek egymásra hatva léteznek, és élik úgy életüket, hogy a nem nyelvrokonsági alapú közösség tudata kulturális közösségként artikulálódott. A XIX. század elején még hatékony „hungarus patriotizmus” úgy lett történelemmé, hogy a romantikában teljessé váló nemzeti mozgalom kiiktatni igyekezett az egy- nyelvűséget, és az egy politikai nemzet ideáját, a nyelvi-politikai nemzet teleologi- kus szemléletét helyezvén a nemzeti nézetrendszer középpontjába, ezáltal nemzetietlennek minősítvén azt a korszakot, amelyben saját ideáit nem tudta kimutatni, ám így akarva-akaratlan a nemzeti tudomány folyamatossága, a „nemzeti” mint irodalom- vagy történettudományt konstituáló tényező után tette ki a maga felkiáltójellé egyenesedő kérdőjelét. Ezzel szemben az 1930-as esztendők felismerése a foj- tottan és a mélyáramban keringő gondolatok beszédessé elevenítése: a magyar folklorisztika szinte megszületésének pillanatában számolt az összehasonlítással, mint 66
