Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Fried István: Magyarságtudományi kérdőjelek
nemzetiség) politikai szempontok szerint szerveződött egy diszciplína, a nemzeti- nyelvrokonsági küldetéstudat és ezzel kapcsolatban a romantikának tulajdonított fekete-fehér „ábrázolás” vezette az értekezőket, valamint az a meggyőződés, hogy az általuk feltárt tényeket egyedül ők értelmezik helyesen, s az igazság-tévedés ellentétpárt minden további nélkül szellem tudományi jelenségek minősítésére is lehet alkalmazni. A filológia meghatározott célt szolgált, s az irodalmat tekintve nem az esztétikai jellegű (vagy par excellence „irodalmi”) minőségek kontextusának, esetleg irodalmon kívüli összefüggésrendszerének földerítését. Még kevésbé annak tudatosítását, hogy miféle, csak az irodalmi alkotásra jellemző jelentés jön-jöhet létre író-irodalmi alkotás , mű és olvasó találkozásakor, hanem ideológiai nézőpontok jelölték meg a végeredményt, amely felé a feltáró-rendszerező-értékelő munkának kell történnie. Amikor az 1930-as esztendőkben nemcsak a közép-európai, kelet-közép-európai összehasonlító irodalom- és történettudomány meg-, illetőleg újraalapozásának, a hagyományok újragondolásának kérdése fölvetődött, ezzel szinte egyidőben fogalmazódott meg az igény a magyarságtudomány tárgyának, illetékességi körének és lehetőségeinek kijelölésére. Eckhardt Sándor sokszor hivatkozott 1931-es, számot- tévő visszhangot kiváltó előadása, Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Euró- pában, nem egyszerűen a komparasztika akkori francia iskolája regionális alkalmazásának tűnt, hanem az összehasonlító irodalomtörténet fontos részterületei a hatások, a kapcsolatok, ezen belül a fordítások olyan értelmezésének, amely különféle nyelvi-kulturális közösségek, évszázadokig egy államalakulatban hasonló intézményrendszer által szervezett népek irodalmi érintkezéseiben a nyugati modelltől eltérő formációt tudott fölmutatni, és ezen keresztül a nemzeti irodalom-történet-nyelvtudományok kérdéseit másképpen igyekezett megfogalmazni. Hiszen a nemzetinek vélt tudományok képviselői az alá- és fölérendeltség szempontjai szerint gondolkodtak, mely szerint a kulturális-irodalmi kapcsolat valójában a hatás-befogadás mechanikusan és történetietlenül megfogalmazott tézisei szerint alakul. Valahogy olyanformán, hogy a befogadót szinte felkészületlenül éri a fejlettebbnek tartott kultúra/irodalom felől a hatás, amelyet aztán készen kapott anyagként használ vagy hasznosít. Eckhardt tanulmánya elmozdulást jelent ettől a komparisztikát szűkítő nézetrendszertől, s a regionális probléma hangsúlyos előtérbe helyezésével kétségbe igyekszik vonni az összehasonlító irodalomtudománynak merevebb-pozitivista módszerét, anélkül azonban, hogy tárgyának és adatainak újszerűsége metodológiai újszerűséggel párosulna. Annyi azonban nem vonható kétségbe, hogy Eckhardt kezdeményezése az 1930-as esztendőkben továbbgondolkodásra késztette azokat, akik a közép-európaiság történetileg változó jelentésű diszciplínájának, ezen belül a szláv-magyar-román kulturális együttélésnek kutatását vállalták, másrészt azokat, akik szerint a közép-európai, kelet-közép-európai nézőpont érvényesítésével párhuzamosan az attól független nem létezhető magyarságtudományt (előtanulmányokkal, kézikönyvekkel, folyóirattal stb.) be kell emelni az egyetemi-kulturális intézményrendszerbe. Ezáltal legott tisztázódott, hogy a magyarságtudomány egészen másképpen „nemzeti” tudomány, miképpen a pozitivista vagy a pszeudo-historicista ihletésű katedraelmélet gondolta, mivel az anyanyelvi (magyar nyelvi) műveltség termékeny kölcsönös kapcsolatot épít(ett) ki a szomszédos népek, továbbá Európa más népeinek műveltségével. Az addigi magyar és Magyarországon kívüli felfogás viszonylag kevéssé gondolta át, hogy 1/ A magyarságtudomány nem feltétlenül és kizárólag filológiai jellegű diszciplína; 65
