Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Fried István: Magyarságtudományi kérdőjelek
Fried István Magyarságtudományi kérdőjelek Valamennyi tudomány kapcsolata oly szorosnak, oly sokszerűnek bizonyul, hogy minden szakban föltárnád az összehasonlító tudomány, mai korunknak ez az eredeti alkotása, mely a látszólag legtávolabb álló tárgyakat is egyesítve s egymás által fölvilágosítva, összes tudásunk alapját szélesebb alapon rendezi. Rájöttünk, hogy aki csak magyarul tud, nem tudhat magyarul. Aki csak a magyar történetet ismeri, saját fajunk viszonyait, szereplését, törekvéseit meg nem értheti (...) A különböző nyelvek, különböző nemzetek, különböző lények, különböző jogi és egyéb szokások egymást fejtik meg... A (GREGUSS Ágost: Az egyetemi pályáról, 1879.) ligha szükséges hosszan bizonygatni, hogy a tudományok differenciálódása és integrálódása egyazon folyamatnak két, olykor egymással ellentétes irányú, máskor egymást kiegészítő-kiteljesítő lényege. A mind inkább az elaprózódással fenyegető szakosodás, szakbarbárrá válás, illetőleg a túlságos általánosítás, a szellemi felhőkakukkvárból szemlélődés áll valójában egymással szemben, mint ahogy mindkét veszély ugyanabból a forrásból fakad, a rész és az egész viszonyának félreértelmezéséből, hol a rész szerintinek az egésszel szemben való kijátszásáról, hol pedig az egésznek olyan igényéről, amely eltekint az egyes részek igazságtartamától. Amikor a XIX. században fölmerült a különféle területek teljes önállóságának kívánalma, egyben fölvetődött az is, hogy mennyire lesz lehetséges az áttekintés, nem pusztán egyes problémák, hanem összefüggő problémakörök végiggondolása, nem kizárólag apró, jelentősnek vélt tényekben való alámerülés, hanem a szükséges távlatból kiinduló összegzés. A katedratudományok (a XIX. században) a leginkább a megmérhetővel, a bizonyosnak tetszővel, a látszólag könnyedén leírhatóval számoltak, az anyaggyűjtést követő rendszerbe foglalás mintegy természetes és magától értetődő műveletnek tetszett, s a szellemtudományok számára kézenfekvőnek tűnt a természettudományok módszere, Buffon, Linné és Mendelejev osztályozása, a természet élő szervezeteivel történő analógia biztos eligazítást ígért, lett légyen szó a műfajok osztályozásáról, a tárgyak és motívumok vándorlásáról vagy akár a mottóban idézett Greguss Ágost által fölvázolt összehasonlító tudományokról. Kiváltképpen erősítette a szellemtudomány össztársadalmi presztízsét az a szerep és hivatástudat, amely Európának középső és keleti felében az irodalom és az irodalomtudomány, a nyelv- és a történettudomány jelentőségét megnövelte, a kívánatosnál erőteljesebbre formálta. A nemzeti jelleg leírásában, a nemzeti jellem kifejeződésében és egyúttal a világban elfoglalt (és ott valaha méltón betöltött, az újabb korokra méltatlanul hátrányos) hely értelmezésében látta és láttatta a nemzeti tudomány a szellemtudomány feladatát általában, és ennek megfelelően az összehasonlító irodalomtudomány a herderi-goethe-i alapvetéstől eltérően a nemzeti létharc szolgálatába szegődött. Amennyiben nyelvi-nyelvrokonsági vagy (nemzet64
