Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz
vendégfogadós zárójeles mondata emlékeztet: „kit hoz a forgószél megint?” Ez látszólag nagyon is véletlenül kibökött megjegyzés lehetne, ha nem tudnánk, hogy Toldit izzó forgószél-lelke sodorta idáig. Vitathatatlan, hogy a vendéglős a maga részéről csakugyan véletlenül mondja ezt, de egy mű rendjében a szálak úgy fonódnak össze, hogy azokat a szereplők jobbára nem ismerik. A széllel kapcsolatos ív erősítését látom abban, hogy Toldi épp anyjának küldött üzenete előtt mondja a következőket: „És akkor nyakamba veszem az országot, Szél sem hoz felétek énrólam újságot.” (IV. ének, 16. versszak) A XI. ének legvégén ez a sor áll: „Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.” Ez is vaskos realizmus, hiszen az öröm hangjai honnan verődnének vissza, ha nem a budai hegyekről? Csakhogy ez is előzményre épül, mégpedig szervesen, hiszen Toldi élő tilalomfa alakban jelent meg előttünk: oly mozdulatlan volt, hogy fa jellegét is természetesnek tartottuk: „Ütve általútnál egy csekély halomba”. Az álta- lút íme ily diadalhoz vezetett: az egyén, a hős tilalomfa halmáról jut el a világhegy- szerű magaslatra, hírre megérdemelt dicsőségre. A mű vízhiánnyal indult, s a tetőponton a Duna bővizű tömegét látjuk, de itt már a halál és az élet vize örvénylik, hogy végül (hősünk számára) az élet győzzön, s ebben egyértelműen benne van a boldogság, hiszen a haláltól való megmenekülés magában is öröm lehetne, de itt az ifjúi álmok megvalósulásáról van szó: a szinte végtelen életlehetőségről. Láttuk, hogy az utolsó nagy reménytelenségkép a mű háromnegyed részén van: itt jelenik meg az ég országútja, a Tejút, már esett szó arról, hogy ebben az ősi szemlélet kútágast is látott, tehát a csillagok roppant tömege így kapcsolódik a mű elején szereplő ösztövér kútágashoz. Megvan a főhőst szokatlan útra indító csodálatos dolog. Az eredeti vágy, cél hatalmas kiteljesedését zengi a költő az utolsó előtti versszakban: „Csuda-dolgairól írtak krónikákat!” A szálaknak ily mesteri, ily pontos, szinte észrevétlen elkötése egyértelműen mutatja, hogy az emberi lélek és a mindenség elemei folyton szerves kapcsolatban vannak egymással. A kezdeti esetlegesség egy nagy és boldog kiteljesedésbe torkollik. Mindez nem billenti meg a mű egyensúlyát, hiszen az I. ének első négy versszakában szerepel a négy őselem, s a képek esetlegességének hátterében végső soron ezek biztosítják az egyensúlyt. A szimmetria és aszimmetria úgy van jelen, hogy a kettő eredményét bizonyos rezgőmozgáshoz lehet hasonlítani. Az emberi élet és a világmindenség feltűnő egybeesése a legősibb alkotásokban volt természetes, mindezt megtaláljuk a Toldiban is, ez Arany modernségét, sőt időtlenségét bizonyítja, hiszen épp a modern alkotók műveiben fonódott össze így a legősibb réteg a későbbi korokkal. 54
