Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

utáni örömre, nagykorúságra ébredést is jelenti, s a reális időt, a bajvívás napjának a születését. A termékeny, alkotó élet piros színe itt háromszor ragyog fel.

Többször használtam a „beavatás” szót, most itt az ideje, hogy szembenézzek ezzel a kérdéssel. Propp gondolatait követve mondhatom el, hogy a beavatási események az ifjú szimbolikus halálát jelentették, és az mágikus erővel tért meg ebből a halálból.

A beavatás bizonyos jellege már a tilalomfa-dermedésben-tűnődésben is felsejlik: az igazi (már világos és megvalósítható) küldetés tudata a „csodálatos dolog” meghirdetésében, üzenetében lobog fel. A háromnapos bolyongás, céltalan vergődés pokoljárása során Toldi lelke is valami levertségben, aléltságban szunnyadt, ebből az állapotból ébred fel igazán, és ekkor világosodik meg előtte, hogy a „közietek mehetnék” cél - a vitézi életért való sóvárgás — immáron kevés: az iszonyú mélységből a csillagfönségű magasba kell jutnia, az örök hír világába.

A magányos pokoljárók a lelkűk mélyébe húzódnak le, önmagukból kiindulva tanulják meg más szemmel látni a világot. Ez adatott meg a középkori embernek. Tömeges beavatási ünnepek már nincsenek, az így megszerezhető titkokat egyedül kell feltárni. Ezzel persze nem állítom azt, hogy tömeges életútkeresések nem voltak a középkorban, s azt sem képzelem el, hogy az ókori ember minden lényeges kérdése egyetlen beavatás során eldőlt. Bonyolult, szövevényes dolgok ezek. A természeti kozmikus rendből kilépő ember egyre inkább kezdett a történelem függvénye lenni, s mindez nem máról holnapra történt.

Mindez nekünk Toldi szempotjából azért lényeges, mert paraszti volta, környezete, látása túlontúl az ősi világhoz köti. Szemléletében nagy szerepe van népünk múlt-üvegharangjába zárt egykori létének, ezért ritka és különös a számunkra az ő beavatása, hiszen a hír a „fehér toll” jegyében lobogja körül (a XI. ének 11-12. versszakában jelenik meg a piros, a fehér és a fekete), ez egyesíti az örökkel, s a legfőbb változás során megtett úton annyira magányos, hogy itt csakugyan nem részesülhet a szerelembe való beavatásban. Hű társa, szolgája sincs mindig mellette, de az rangban s életkora szerint nem mérhető hozzá.

Lényeges eltérésként kell aláhúzni, hogy Toldi nem valami évezredes gyakorlat láncszemeként esik ki egy időre közössége rendjéből, hanem egyszerűen és durván azért, mert meg akarják ölni. Édesanyja is ezt éli át. Szinte fölösleges is arra hivatkozni, hogy az ősi beavatás idején az ifjak szüleinek nem ugyanezt kellett átélniük. A fiatalok különös, más viágot jártak be. Lehet, hogy tudatukból valamilyen mértékig kiiktatták a múltat, önmagukat is másképp láthatták, de gyökereikről annyi tudomásuk mindig is lehetett, mint amennyit mi észlelünk önmagunkról álmainkban. Ha elhisszük, hogy az újjászületés érdekében mindent annyira eltompítottak önmagukban, hogy még a fentiek sem maradtak meg bennük — még akkor is, az átmenet bármilyen szakaszában annyi világos lehetett előttük, hogy mindez egy adott rend miatt történik. Toldinak viszont épp ez nem adatott meg. Lelke, mint valami mentőkötelet, úgy szülte meg a reményt, hogy a valóság hosszú-hosszú távon éppen erre sújtott rá, épp ezt a fényt akarta örökre elhomályosítani.

Épp ez a mű egyik igen nagy különlegessége: az említett ív, a lélekút hasonlósága, szinte azonossága az ősi gyakorlattal, s a valóban megtett földi út oly nagy különbözősége. Arany és Toldi lelkének bizonyos gravitációs ereje hozta magával azt, hogy mindezek a dolgok úgy történtek.

Hirtelenében nehéz elhinni, hogy Arany leikéből annyi ősi elem fakadt fel, amennyi igazi helyét se az ő, se Toldi korában már nem találhatta meg: ezért simul ezekhez oly szelíden, oly természetesen a véletlen. Ilyen „szelíd”, látszólag puszta véletlen a bika jelenete is. A beavatás végén a szórakozásról is inkább elhisszük, hogy azt csakis Toldi gyermeteg alkata, örök tisztasága teszi oly makulátlanná, pe50