Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

életszíneket hangsúlyozok a halálban? Végső kicsengésben, a képen a főhőssel túlhaladva ezt meg lehet tenni, de valamivel még adós vagyok: az adott kép elemeinek a harmóniáját azok kettőssége adja. Például már említettem azt, hogy az egész kép emberi jellegét az adja, hogy az az „ezüst koszorú” „fejtül” van, de ennek a kettősségéről még nem beszéltem részletesen, hiszen ez azt is jelentheti, hogy a halál birodalmát járó főhőst gyászolja (annak csillagát - erről már volt szó), de a mindenség önmaga gyásza is lehet, ha emberieknek tekintjük az égitesteket. Felsejlik itt az emberi élet három fő átmenetének a legjellegzetesebb színe: a vörös palást egyértelmű, a bakacsinban viszont benne van a fekete, hiszen fekete posztót jelöl. A hold ezüst koszorúja a sötét égbolton a fekete ellentétét fejezi ki, tehát a fehérhez áll közel. Hogy mégsem ily közvetlen szembeállítást alkalmaz a költő, annak valószínűleg az az oka, hogy a koszorú, a gyász képzete természetesebbé teszi a nemesfém látását és láttatását. Ehhez a halál-világhoz ez jobban illik, így sejtelmesebb, misztikusabb. Ráadásul az emberi életnek, annak az átmeneteinek kozmikus, égi vetületéről van szó, tehát a fehérnek itt az ezüst olyan jelzete, mint egy A pontnak az A’. Ugyanakkor ez a szemlélet egyezik azzal az ősi felfogással, amely szerint a hold férne az ezüst.

Hogy a képben a fekete szín, a gyász mennyire igaz, mennyire lehetséges, arra két énekkel később kapjuk meg a választ. Toldi anyja szinte fia halálát éli át. A szenvedést nem tudja elviselni, eszméletét veszti: „Isten tudja, meddig tart az ájulása.” (Ez a hatodik ének utolsó sora.)

A remény élt a fiúban. A „csodálatos dolog” ígéretes jóslata cseng még a fülünkbe, csak ezzel épp a valóság-koordinátapontok nem egyeznek. Az anya a gyászt éli át. Távoli megközelítésben azt mondhatnám, hogy michelangelói Pietá van előttünk, de a felvillanó képet iszonyat és vérben sajgó szégyen módosítja: nem a Szűzanyának a gyásza ez, hanem Éváé. Az őszinte és nagy érzés tiszteletet parancsol, de nem véletlenül oly szűkszavú ezzel kapcsolatban Arany János, hiszen tudja, milyen kérdéssel néz szembe: Káin és Ábel anyjának a gyászáról túl keveset mondott el az emberiség mind a mai napig. Oly pokolbugyrokról van itt szó, amelyek megjárása után az ajkak inkább némák maradnak.

Míg Jézus anyját a gyász is felmagasztosítja, hiszen szenvedésében ott van fia küldetése, s ezzel ő is az emberiség megváltását szolgálja, addig Éva fia-siratása a gyászban is megalázott ember keserve; örök mementója minden gyűlöletnek, minden erőszaknak, minden háborúnak. Szörnyű arra gondolni, hogy mindebből mily keveset tanult meg mindmáig az emberiség. Ebből a gyászból csak sötét ájulásba lehet hullani.

A hajtóvadászat nem jár eredménnyel, s épp e döbbenetes, szűkszavú „Piétá” után csendül fel a Toldi legszebb hitvallása: az anya átélte fia halálát, de a fia él.

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,

Ne féljen; felfogja az ügyét a jó Isten!”

(VII. ének, 1. versszak)

Ájulás és hites remény így találkozik a mű középpontjában. így fordul elő itt kétszer az Isten szó. Ez a mű szimmetriatengelye. E központtól egynegyed résznyire visszafelé a műben a hánykolódó szívet találjuk. (Szíve a mellében akkép hánykolódók), egynegyed résszel előbbre pedig a „hervatag szív” alkot ezzel szimmetriát.

Láttuk, hogy a negyedik ének elején a szarvas- és a paripakép Toldi lelkét mutatja be. Itt van a mű egynegyede. A háromnegyed rész zárásának Tejút-madár-szív- képében szintén a kétségbeesés, a reménytelenség tér vissza, kozmikusán felfokozva, hiszen a fél mű terjedelmében a bátor akarás, szándék sem hozhatott

48