Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

az elkerülhetetlen vég átélése kétségbe ejtheti az embert: könnyen juthat el a „minden mindegy” jelszavához.

A nap-, csillag- és holdfényből fellobogó gyász viszont — a szomorúság ellenére is — valami léten túli örök jelenlétét sugallja, s mindezt olyan ember fogja fel, teszi magáévá, aki épp a saját elrejtőzésében a halálhoz közeli, rokon jelenséget lát, tehát az égi fényekben is koszorú és koporsószegek jelennek meg, de ennek az embernek még minden fáj (nem úgy, mint az igazi halottnak), és léte szakadékéból méri fel, hogy mi az az örök, amely túl van az életen és túl a halálon; mi az a legnagyobb érték melyet élete során megszerezhet. Toldi életcsillagának a gyászba borulása válik mindenségerejűvé: a csillagok, az égitestek közössége egy tagjuk gyászát „éli át”.

Az ember tudat-hajnalhasadásából a gyermekek őrzik a legtöbb titkot. A fenti kép mélysége miatt fontos megemlíteni, hogy mily különös és döbbenetes a kicsinyek első megnyilatkozása a halálról. Gondolom, nem egyedüli az a megnyilvánulás, mely szerint a pici gyerek a saját esetleges halála kapcsán arról beszélt, hogy akkor viszont mindenki meghalna. Ebben a szemléletben nem az az önzés van jelen, mely szerint ha az adott egyénnek nem jó, más is kerüljön bajba, hanem a halál képtelenségének az átélése: ez nem következhet be, mert akkor az egész világ meghal, ez pedig lehetetlen.

Az idézett versszakban szereplő „fejtül” odatett ezüst koszorú hirtelen megszemélyesíti a mindenséget. (A költő ezt a „fejtül” szóval éri el leginkább.) A maga elrejte- zéséről, időszakos haláláról beszélő ifjú lényegében a saját elmúlásképét nézi végig, s ebből a látásból s hosszú pokoljárásából, mint valami beavatásból, emelkedik minden akadályt legyőző hőssé.

Halál és megmaradás talákozik itt: a főhős halálszakadékba tekint. Látja annak örvényeit, roppant mélységeit. A hétköznapok életet koptató szürkeségén túl ezzel a tapasztalattal tekint. Tudja, mi az esendő benne és bennünk, de azt is tudja, hogy mi az, ami mindig megmarad.

Halál és megdicsőülés találkozik a mű egyharmadánál, hogy a hátra lévő kétharmad rész a felemelkedés útját mondja majd el. Az énekek szerinti terjedelemben így emelkedik ki ennek az egyharmad-kétharmad résznek a találkozópontja: Toldi ekkor üzeni meg édesanyjának életprogramját. A történés idejének a nagyon fontos pillanata ez: napforduló, hiszen az ősi felfogás szerint a napnyugta volt a nap teljes időszakának a vége, utána következett az új nap, s eme éjszaka-mélységben ott ko- morlott a halál árnya, de mint az új születésében, a közelgő nap fénye és reménye is jelen volt. Az időnek ez a szemlélete az ókori művekből ismeretes leginkább, ezért érdekes megemlítenem Torquato Tassétól ,A megszabadított Jeruzsálemnek a döntő csata tíz órakor kezdődik - hajnalban, mármint tíz órával napnyugta után.

Toldi a Bencével való beszélgetésében, de leginkább édesanyjának szóló üzenetében összegzi, hogy mi az igazi küldetése, ezért a nagy éjszaka kép után szereplő út az igazi kezdetet jelenti, a bizonytalan vergődés utáni bizonyosságot, tehát előzőleg oly halálkép áll előttünk, melyet az élet színei festenek. Mint láttuk, az előző ének záróakkordja éppen azt tisztázza, hogy Toldi elrejtezése csak időszakos - álomszerű, s ebből a felébredés a csodálatos dologhoz vezet. A mű kétharmad részének az alapja az éj-bakacsin, de ebben a halálon úr csillagfények ragyognak. Az ember úgy mered bele az haláléj-sötétségbe, hogy onnan széttekintve, létében már tudja, hogy milyen örök értékek szerint kell élnie és küzdenie, és milyen szerencse Toldi számára, hogy mindezt élete mélypontján tudja. A remény útjának a járása sem könnyű, az út hosszú, a lehetőségek száma nagy. Ettől a haláléj-kozmikus ponttól a befejezés még messze van (pontosan a mű kétharmad része).

A fentiek elmondása után még mindig úgy érzem, hogy valamiről szólnom kell a lenyűgöző kép kapcsán, mert különben az egész elemzés egyensúlya bomlik meg:

47