Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

ban Toldi mondja saját életcsillagáról, hogy gyászba borult, de innen, eme mélységből kitekintve már a boldog jövőt is látja, mely a rejtőzködés után vár rá, s minderre a lelke a nádasban töltött három nap alatt érett meg.

A mű egyharmadának a végén találjuk Toldi csillag-gyászos üzenetét:

„Eltemetik hírét, mintha meghalt volna. ”

De ebből az állapotból lesz majd a felemelkedés, az új, teljes életre ébredés, s ezután „csodálatos dolgot” lehet majd „hallani felőle”.

A gyász és az örök-fényű jövő itt szerepel egymás mellett, mint két véglet: a halál- mélyű út a báty kegyetlensége miatt adatott meg; Toldi lelki és fizikai ereje szegül szembe mindezzel. A két lehetőség között szűk mezsgyén kell áthaladni, hiszen a vízhiány utáni Duna-vízbőség is olyan, hogy onnan egyformán tekinthet ki az élet vagy a halál képe.

Míg az ember fülébe csengenek a bátor, magasztos szavak, oly erkölcs és erő bűvölete, amely örök hírrel jár, addig könnyen semmibe veheti a főhősre váró út nehézségeit. Arany nem szájba rágva hívja fel figyelmünket a tényekre, hanem a nagy terv, a hír-fényű boldogság-jövőt meghagyja lehetőségnek, s elbeszélése halad tovább a valóság rögös útjain; a lehető legfinomabban érzékelteti Toldi életcsillag- gyászát, még akkor is, ha nem róla beszél, ezt különös szóhasználattal éri el akkor, amikor a nehezen távolodó Bence tovahaladását, kisebbik gazdájától való messze jutását az „elenyészett” szóval jelöli:

„Végre a töretlen nád közt elenyészett.”

(IV. ének, 23. versszak)

Ritka kifejezés ez a térben tovajutó emberre, mily nyilvánvaló lenne csak azt mondani, hogy eltűnt, már nem látták egymást, de Arany ezzel a szóval már a napenyészetet vezeti be. Az embercsillag-gyászt a mindenség kozmikus gyászával teszi feledhetetlenné, fönségessé:

„Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,

Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,

De az éj erőt vett, csakhamar beronta,

Az eget, a földet bakacsinba vonta,

És kiverte szépen koporsószegével:

Fényes csillagoknak milljom-ezerével;

Végre a szép holdat előkerítette S ezüst koszorúnak fejtül odatette. ”

(V. ének, 1. versszak)

Ez a természeti kép azt ábrázolja, ami Toldi lelkében van, ami az édesanyjának küldött üzenetében az imént elhangzott. Kozmikus halálkép áll előttünk. Előtört az éj, fekete, gyászos posztóval (bakacsinnal) vonta be a földet és az eget. Ezt veri ki koporsószegével — a fényes csillagokkal, a hold fejtül ezüst koszorú. A mindenséget betöltő halálkép és a hős pokoljárása így van párhuzamban.

Fellobog az elmúlás fónséges volta, épp az égitestek ragyogása teszi széppé, valami hasonló van jelen Szabó Lőrinc „csillagfénykoszorús gyászodban” jelzős szerkezetében: ez utóbbiban a vers, az alkotás örökkévalósága teszi mosolygóvá a kínok, a vergődés énekét. Mennyire más az elmúlás naturalista haláltáncszerű ábrázolása;

46