Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,

Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:

Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ül a búja.

Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,

S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,

Szíve a mellében akkép hánykolódók.”

(IV. ének, 1-2. versszak)

Fut, fut a szarvas és a hős is, de nincs se testi, se lelki gyógyír: a rend teljesen felbomlott körülötte, üldözött lett, halálveszélyben van. A hasonlított elem, a második versszak elején van: „Úgy bolyonga Miklós”. Ebből rögtön továbbágazik egy újabb hasonlat, mégpedig úgy, hogy ennek az alapját az összekötő, látszólag leíró, „tárgyilagos” rész adja meg: szerves kapcsolatról van szó: „Nyakán ült a búja. Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,...”

A bú és a sarkantyú is költői képet alkot, hiszen a bú, mely a nyakon ül - a lélekbe vág bele, s ezt hogyne érezné a test is. A sarkantyú már a folytatást, a paripa hasonlatát is előlegezi. Itt a tűz veszedelmes, életet pusztító arcát mutatja meg, a lélek marcangoló állapota is ily szörnyű, de ebből még bármi lehet. Egy fél mű terjedelemmel később az elszálló madár és a reménytelenség kapcsolata: a vívódás, a küzdés szomorú csillapodását sejteti, mintha a hős olyan pokolbugyrokból tekintene fel az égre, hogy az átélt élmények hatására valami tragikus végkifejletre készülne fel, s épp ebből a halál-nyugalmú reménytelenségből emelkedik majd a test és a lélek a legmagasabbra. Világos, hogy az elszálló madárban a lélek képét láthatjuk, hiszen egy nagy tettekre törő ifjúnak mit ér az élet, ha épp a reménység röppen el belőle?

„Fölnézett az égre, az országújára:1 Keservesen gondolt budosó voltára;

S mint amely madár van elröppenőfélben,

Úgy tett a reménység hervatag szívében.”

A remekmű szerkezetéről később beszélek, de már itt érdemes felfigyelni arra, hogy hat ének után van ez a visszatérés, mintegy központi szimmetria szerint. A ló, a madár és Toldi szíve szerepel a két távoli képben: a sámánizmus korában mind a két állat összefüggésben volt a sámánnal, annak túlvilági utazásával, leikével.

Láttuk, hogy a hímszarvasként üldözött hős nem talált enyhet. Vigasza, védője a természet volt; a sötét éj vette szárnya alá: íme, az éjszaka képében is a madár jelenik meg, s ez teszi otthonossá a nádast:

„S fekete ponyvából sátort vont felette.”

(IV. ének, 3. versszak)

Mondanom sem kell, hogy ez az otthonosság a további létnek csak a legelemibb feltételeit biztosíthajta. Csak annyit, hogy „az édes álom pillangó képében” megjelenhessen. Mily fontos pillére a műnek ez az ének, a negyedik, hiszen a 21. versszak1 Fontosnak tartom Arany János megjegyzését, magyarázatát idézni: „Országútja”: tejút az égen.

45