Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)
kök, akik a fényképész kérésére vigyorgó képpel néznek szemközt a kamerával, s arcvonásaik mögött vásottság és elégedettség bujkál - szemüket összehunyorítják a napsütés miatt: ettől oly csibészes a tekintetük s fekete tornagatyában vagy oldalt megköthető fecske úszónadrágban állnak vagy rúgják a gumilabdát, hogy „sportosabbnak” látszódjanak, engem ma is nevetésre ingerelnek. Tudom: így látta őket a fotós; pontosabban így kellett láttatnia az otthon maradt szülőkkel azt az idillt, amelybe az atyáskodó, a „felnövekvő új nemzedék erkölcsi és ideológiai eltántoríthatatlanságáért kezességet vállaló” kommunista párt juttatta a „munkásság” gyermekeit. Csakhogy én, aki egyetlen egyszer voltam egy nemesi kastélyban nyaralni több száz „prolikölyökkel” együtt, nem egészen ilyen idillinek láttam a helyzetet. A rajvezető, akire egy osztálynyi sü- völvényt bíztak, már a vonatindulás előtt nyakon vágott, amiért fagylaltot merészeltem venni a peronon; mi fiúk, a vonatfülkében az első pillanatban összeverekedtünk az ablak melletti helyekért, nekivadultságunkban még a lányok varkocsát is megcibáltuk, emiatt a „rajvezető pajtás” néhányunk nevét feljegyezte noteszébe, s nem is felejtette el a nyaralás végéig - ennek köszönhetően mindvégig nekünk kellett az uzsonnát cipelni, mi mehettünk legutoljára játszani, mások helyett is mi pakoltunk rendet... - ; reggel hétkor tornázni kellett, majd reggeli után úttörő dalokat énekelni, közösen vonultunk úszni, és egyszerre jöttünk ki sípszóra a vízből; ha tetszett, ha nem, ebéd után aludni kellett, mert „hőgutát kapunk a tűző napon” - érdekes, veresi nagyanyáméinál sohasem kaptam hőgutát a legnagyobb kánikulában sem és álmos sem voltam soha ebéd után! - ; délután újabb sípszóig lubickolhattunk, aztán tábortűzhöz ültünk, hogy az „úttörő kötelességeit” tanulmányozzuk és önbírálatot gyakoroljunk helytelen tetteink felett. Hála istennek, gyorsan eltelt az egy hét, s mehettem unokatestvéreimhez a „veresi birtokra”; anyám, akit az egy hét alatt kétszer hívtam föl telefonon, hogy azonnal jöjjenek értem, mert egy percig sem bírom tovább ebben a lágerben, soha többé nem engedett ilyen „szervezett nyaralásokra”. Áron gyermekkora valamennyi vakációját ilyen nyári lágerekben töltötte négy testvérével együtt - apjáék ilyenkor jutottak egy szusszanásnyi levegőhöz és nyugalomhoz -, s bevallása szerint két pofára tömték azt a fajta vegyes gyümölcslekvárt, amelyet én kifejezetten utáltam; ha a napköziben megláttam, hogy uzsonnára a kétkilós lekvártömbből szeltek kenyerünkre, inkább a csupasz kenyeret faltam be, hogy éhségemet csillapítsam. Én, aki visszautasítottam az apám által felkínált lehetőséget, hogy ,jó szakembert” faragtat belőlem - s emiatt éveken át orrolt rám, sőt, úgy tett, mintha nem is léteznék a számára —, az egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt csupán kényszerűségből lettem nyomdász egy rövid időre, de ennyi is épp elegendő volt ahhoz, hogy meggyűlöljem a „szakik” inassal való bánásmódját és fanyar humorát, egész kamasz koromban az eszmékért rajongtam; igaz, szemernyi sem volt bennem abból, amit később - épp mesteremtől eltanulva - a bölcselet szeretetének és a szemlélődés gyönyörének neveztem. Valamely könyvből fölcsippentettem egy gondolatot, eljátszogattam vele, akár örvénylő szél a magosba emelt selyempapírossal vagy száraz falevéllel, estéről estére előcitáltam a ser- pincében, ízlelgettem a barátaimra tett hatását, majd egy másik gondolat kedvéért elejtettem, s hagytam, hogy a tudat sötét tárnáiban elsüllyedjen -, mégsem egészen nyomtalanul. Szerencsésebb esetben néhány gondolat egymásba ölelkezett — mily furcsa, kamaszkorában az ember mindig éppen azt a könyvet 41
