Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

olvassa, amelyre szellemének és lelkének szüksége van —, s a sokfelé ágazó lehetőségekből megmutattak egy ígéretes utat, amelyen egy ideig haladhattam és kedvemre tévelyeghettem, de igazából sohasem mertem kizárólag egyetlen gondolatra bízni jó vagy rossz sorsomat, mert attól féltem, hogy bekerít, megbénít, egyhelyben toporgásra késztet. A rendszeres evés rovására vásárolt könyveim - amelyek másfél évtized alatt egy használható könyvtárrá duzzadtak s jó kis gyomorsüllyedést okoztak -, felkínálták margójukat s a lapok szélére ceruzával vagy tollal, ami éppen a kezembe került, jegyzeteket írtam, az érdekesebb gondolatokat pedig hangjegyekkel jelöltem meg, de annyi kitartásom sohasem volt, hogy e jegyzeteket és kijelölt idézeteket cédulákra kimásoljam, és kartoté- koljam, ahogy preciőz irodalmárok és történészek szokták: ettől a tudóskodó igényességtől kivert - s kiver ma is - a veríték; „barbár” szokásom, amely arra indított, hogy összefirkáljam könyveimet, azzal az előnnyel járt, hogy memóriámban megragadt, ha nem is egészen pontosan, egy-egy idézet helye, amelyet rövid keresgélés után mindig megtaláltam jelzéseim nyomán. Bár azt is tudom ma már, hogy szerteágazó, ám gyors olvasásomnak buktatói is voltak; mivel minden egyes könyvben & „megváltó gondolatokat” kerestem, kevésbé figyeltem a szavak jelentőségére, az írói vallomások és leírások hangvételére, az én-játé- kokra és a meseszövés tudatos eszközeire. Bátran állíthatom - sajnos! —, hogy kamaszkoromat az állandó olvasás ellenére sem fertőzte meg a gondolatot árnyaló szavak és a pontos kifejezések beteges szeretete, hiszen a kamasz azonnal és türelmetlenül, s éppolyan körmönfontan szereti kifejezni homályos gondolatait és zavarbe ejtő érzéseit, amilyennek azokat érzékeli. A fogalmazás tisztaságáért és világosságáért folytatandó küzdeni akarás hiányzott jellememből; a gondolat hitelességéért és nagyszerűségéért megbocsátottam formába öntésének gyarlóságait. Evekkel később már egyáltalán nem hittem abban, hogy igazán jelentős gondolatot a stílus egy bizonyos optimális minimuma nélkül ki lehet fejezni; sőt, újból csak igazat kellett adnom Goethének, akit bár csodáltam, mégsem szerettem. „Mindent egybevetve egy író stílusa bensőjének hű lenyomata; ha valaki világos stílusban akar írni, akkor előbb legyen világosság a lelkében; s ha valaki nagyszabású stílusban akar írni, akkor legyen nagyszabású jellem” - vallja egy helyütt. Kamaszkori énem minden bizonnyal „nyárspolgárnak” és idejét pazarló elmebajosnak vélné azt az énemet, amely önemésztő módon - ám mégsem egészen terméketlenül -, komoly erőfeszítéseket tesz pusztán azért, hogy naplójegyzeteiben rátaláljon a pontos kifejezésekre, a rokonértelmű szavak között a szövegbe leginkább illőre. Ha igazságos akarok leírni egykori énemmel, belátom, hogy ő még nem ismerhette az önelemzés és vallomástétel, az énmeghatározás és létleírás belső szükségét, azt a kényszert, amely szüntelenül arra ösztönzi az embert, hogy ne elégedjen meg a dolgokra való rácsodálkozás örömével, hanem a kifejezhetetlennek hitt gondolatot és érzést addig csiszolja, cizellálja, amíg az saját mértéke és értéke szerint formát nem ölt. Kamaszkori énem a dolgokra inkább csak rácsodálkozott, mintsem szemlélte őket; körbe tapogatta felszínüket, mintsem a mélyükre hatolt volna. Miért kérnék hát számon rajta olyan erényeket, amelyek nem tartoznak eszköztárába?

42