Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

pök az úri szokásaitokra és leszarom a megvetéseketeket, hiába baszogattok. Az én kopaszságom legalább őszinte” vágta a képünkbe, amiért kinevettük golyófejét. (Bár most, hogy felidézem alakját, arra intem magam: legyél vele megértőbb, hisz saját rögeszméid ugyanilyen nevetségesnek és szánalmasnak tűnhettek mások szemében.) Áron, akárcsak egy nagy gyerek, valamennyi szeretőjét bemutatta Legrand-nak, s hogy igazolja a gyári büfében, vagy a közértben megismert barátnői nagyszerűségét, maga ajánlotta fel szerzeményeit mentorának, aki élt is ezzel az ördögi alkuval és egy-egy „szárazkóróval” vagy „aszfalti büdöskével” töltött éjszaka után - Legrand becézte így ezeket a hamar elvirágzó tündéreket -, azokról a gyönyörökről áradozott, amelyeket Proust Marcell-je ismert meg batáijában, amikor az Odette-tel való légyottokra sietett és hirtelen támadt vágyait egy-egy filléres utcalánnyal élte ki, mert halálhetéra barátnőjét istenítette. Áron némileg „kompenzálva” érezte személyiségével szembeni fenntartásainkat azokban a pillanatokban, amikor „kis barátnőit” megoszthatta velünk, s mi oly módon merítkeztünk meg az aljasságban, a kéjmámorban ezekkel a bukott angyalokkal, mintha egy férfiúvá-avatás szertartásában vettünk volna részt; de ha megmutatta a kedveseiről készített plasztikáit és vázlatait, újból lerombolta előttünk talán soha nem is létező tekintélyét, s kezdődtek élőiről a marakodások és meddő viták, a „primitív népek” kultikus ábrázolásáról. Áron személyiségében rejtezett valami, ami engem különösen irritált: olyan természetesen fogadta el sajátjának a kétkezi munkájukból és mindennapi verejtékük árán kenyerüket kereső „szaktársak” világát, amilyen természetesen utasítottam el én azt a kibírhatatlan anyagi és szellemi nyomort, amelyet e létforma tartogatott a bérkaszárnyákba szorított munkások számára. Szakoktató apám révén - aki sem a tanárokhoz, sem a kétkezi munkásokhoz nem tartozott igazából, hat vagy hét szakmája és örökös fabrikáló hajlama mégis inkább a „szakikhoz” kötötte, mint az általa „haszontalan heréknek” tartott könyvmolyokhoz —, alaposan megismerhettem a szaktársak nyomorúságos létvalóságát; minél jobban belesüllyedtünk e létformába, s megízleltük azt az állapotot, amelyre Horkay nagyanyám azt mondta egyszer nekem: „Olyan szegények vagytok, mint a templom egere”, annál kevésbé vágytam gyökeret ereszteni ebbe a hamis szólamokkal és álörömökkel kecsegtető világba; s bár apám szerette volna, ha ügyes „szakember” leszek, én mégis szívós akarattal kiemelkedni óhajtottam környezetemből. Az évek során meggyűlöltem azt, amit mások vonzónak találtak ebben a „munkás-romantikában”: közös sörözéseket és fröccsözéseket valamely kültelki kocsmában; a szüntelen és önemésztő civa- kodást az anyagi gondok miatt; a „már megint kierősödtél a kocsmában, látom kellően felhecceitek ellenem a kollégáid” kezdetű marakodásokat; a vasárnapi focimeccsekre járást és napraforgó köpködést; az olcsó fozőkolbászokból készült egytál ételeket; a „férfias” durvaságokkal és kegyetlenségekkel álcázott érzelmeket; az olcsó és trágár humort; a nagyerdei tisztásokon rendezett majálisokat, amelyeken a szónokok évről évre ugyanazokat a hazugságokat és párthatározatokat fröcsögték, és az ünnepi tribünről oly öntelten integettek le a „munkásságnak”, akárha nem is anya szülte volna őket. Ha felidézem magam előtt az egykori hírlapokban látott fényképeket a „munkásgyerekek” balatoni nyaralásáról, ironikusan mosolyogni kezdek - noha tudom, hogy számtalan osztálytársamnak ez a fajta nyaralás volt maga a paradicsom és ennek okán sértem érzékenységüket; de azok a nullás géppel felnyírt, csikófrizurás köly40