Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

replikázott igen gyakran velünk, ha az elrajzolt aktok és tárgyak formátlansá- gára, ízléstelenségére és nevetséges voltára figyelmeztettük, holott csupán nem volt mersze bevallani az igazságot, hogy nincs pénze befizetni a fél éves tandíjat. „Kedves Áron barátom...”, „Ne mondd azt még egyszer nekem, hogy kedves Áron barátom, mert kiver a verejték a hangodtól, ami éppen olyan, akár egy buzikurváé!” akasztott meg élcelődésemben, de kedvemet mégsem vehette el attól, hogy ne gonoszkodjam vele. „Nojó, ahogy akarod. Kedves Áron, aki nem a barátom. Úgy tűnik, hogy te a primitívektől sajnos nem a szellemüket, inkább csak az ösztöneiket örökölted” - erre Áron hirtelen fólindulásában fél korsónyi sörrel öntött nyakon az asztal felett, s ökölbe szorított kézzel azt várta, hogy öszeakaszkodunk, ahogy a fiatal és vérmes kosok szoktak; letöröltem arcomról a sörhabot, s számat legörbítve, ironikusan jegyeztem meg: „Ugye, jól gondoltam. A primitív ösztönök mégiscsak erősebbek benned”. Erre oly harsány nevetés tört ki a társaság valamennyi tagjából, amint múlni látszott a vihar, hogy Áron kénytelen volt lehűteni mérhetetlenül felizzott szenvedélyét; azt hiszem egy életen át nem tudta megbocsátani sértésemet, én pedig nem siettem elsimítani a kellemetlen emlékezetű ügyet. Áronnak a szájhősködés és feltűnési visz- ketegség mellett — mely vonásoktól persze egyikünk sem volt mentes —, néhány valóban visszataszító jellemvonása is rögzült emlékezetemben: pipázás közben például állandóan maga mellé köpködött; szüntelenül és egyvégtében káromkodott, de nem belső kényszerűségből, hanem a trágárság kedvéért - tudjuk jól, hogy a mégoly közönséges káromkodás is indokolt lehet, akár a klasszikus regényben is, ha az ember harapófogóba vagy kelepcébe kerül, s tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzi magát a körülményekkel szemben; ilyenkor valóban természetes módon csúszhat ki száján a káromkodás -, ám Áron szájából ömlött a mocsok, ő persze azt hitte, ettől eredeti figura, holott bennünk, „lázadókban” is visszatetszést szült alpárisága. Legrand nem neheztelt ezért rá, kifejezetten mulatságosnak tartotta, hogy Áron képtelen egyetlen mondatot „összetákolni” valamely trágárság nélkül; jóval később értettem meg, hogy az arisztokratikus Legrand, aki a maga részéről elképzelhetetlennek és botrányosnak tartotta volna ezt az alpári hangnemet, egyfelől csodálta kegyeltje szégyentelen bátorságát, másfelől az általa megvetett „proliöntudat” nyers és férfias megnyilvánulását látta Áron beszédmódjában; ez a sajátos kettősség is Legrand természetét jellemezte: szívből gyűlölte, ami közönséges és „proli”, ugyanakkor mindig Áron védelmére kelt még velünk szemben is, akik hajlandóak lettünk volna elmarni magunk mellől őt felfuvalkodottságunk és fennhéjázásunk miatt, holott más esetében megbocsátottuk az „együgyűséget”.

Azt hiszem, Áron társaságában veszítettük el az argóhoz való vonzódásunkat, s hogy ellensúlyozzuk beszédét, finomkodónak és választékosnak iparkodtunk látszani, különösen a lányok előtt; ha Áron „pinát” mondott, mi azért is vénusz- dombot emlegettünk, s majd minden közönséges szónak megleltük az archaiku- sabb, nemesebb és metaforikusabb változatát; egyenesen versenyre keltünk azért, hogy ki talál az írók műveiben szebb kifejezést a nemi szervekre és a szeretkezés aktusára. Áront felettébb bosszantotta választékosságunk: gondolom, kisebbségi érzése még inkább fokozódott, s hogy ezt „kompenzálja” - előszeretettel használta ezt a Legrand-tól ellopott szót, ha kellett, ha nem -, kopaszra borotváltatta a fejét, mert e tettében is bátorságot és eredetiséget látott, holott csak szánalmasnak tűnt különbözni vágyása. „Köpök az olvasottságotokra. Kö39