Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

met adta volna, miként erre egyszer-kétszer tett is utalást nekem. Érdekes módon szinte csak deviáns egyének vették körül, s ő oly megértéssel vette tudomásul rögeszméiket és hóbortos ötleteiket - néha a legelképesztőbbeket és legmor- bidabbakat is -, olyan baráti szeretettel buzdította személyiség- és tudatzavaros híveit mániáik kiélésére és tükrözésére, akárha egy pszichiáter rejtezett volna személyiségében. Mindig, mindenkit rá tudott venni arra, hogy neki „gyónjon”, pedig egyetlen szóval sem serkentett senkit sem titkai kifecsegésére, egyszerűen személyes varázsából fakadt, hogy bizalmunkat belé vetettük. Legrand sohasem köszörülte nyelvét a társaságból éppen eltávozott jellemén - miként ezt oly sok más társaságban tapasztaltam, s miként erre Pascal utal: „Personne ne parle de nous en notre présence comme il en parle en notre absence” de epés vagy csípős megjegyzéseket sem tett a távol lévő barátokra; ha bárkivel szemben fenntartásai voltak, nyíltan és nyomban közölte az illetővel, akinek rögtön meg is bocsátott, mert képtelennek tűnt a haragtartásra. Ha valaki szapulta a másikat, nem szólta meg érte, magánügynek tartotta, mindenesetre megőrizte a véleményét és a rábízott titkokat, s anélkül, hogy bárkit is megsértett volna, rangsorolta barátait és híveit. Tudta, hogy kivel érdemes irodalmi vitába bonyolódni, és kivel nem érdemes másról, mint a női bájakról fecsegni, kinek hitelezhet bármennyit, mert úgyis megkapja, s kinek adhat csak néhány tizest, mert keresztet vethet a kölcsönre. Könyveit, még a legféltettebbeket is, bárkinek kölcsön adta, s azt sem bánta, ha sohasem kapta vissza - persze csak akkor, ha ő már elolvasta és jó kezekben tudta —; viszont a barátnőmet egyetlen órára sem hagytam volna kettesben vele, mert semmiféle gátlás nem akadályozta volna meg abban, hogy akár legjobb barátja feleségét is elcsábítsa egy éjszakára, még csak bűnbánat sem gyötörte árulásáért.

Legrand bizalmas köréhez tartozott az alacsony, zömök, golyófejű Áron is, akit izgága alaknak ismertem meg, s később sem szívlelhettem; azzal akart meghökkenteni mindenkit, hogy állandóan zagyvaságokat hordott össze és azt terjesztette magáról, hogy „őstehetség”, akinek nincs szüksége mesterkurzusokra és fölösleges iskolai papírokra - az esti gimnázium első osztályában talán kétszer is megbukott, sohasem jutott el az érettségiig -, nem tudom mi indíthatta meg Legrand-t, - aki az olvasottságot és érzékenységet tartotta igazán erénynek - e fiú iránt, hacsak nem az, hogy kedvére „atyáskodhatott”, bábáskodhatott felette, Áron pedig a tisztelet fejében csak mentorától fogadta el a kritikát. Gyakran kifakadt ellenünk: „Ó, ti oly nagyra vagytok a műveltségetekkel. Pedig amit a művészetről összeolvastok, az megfojtja bennetek az igazi művészt. Én nem olvasok senkit és nem hagyom, hogy bármi is megfertőzze képzeletemet. A művészet és a mitológia bennem van. Én vagyok saját magam kútfője. Ti rajongtok Rimbaud-ért, aki azt mondja: modernnek kell lenni mindenestül. Én szarok Rimbaud-ra, vele szemben én azt állítom, hogy eredetinek kell lenni mindenestül. Ti az eredetiséget összetévesztitek mások utánzásával”. Áron nemcsak műveletlen volt, azt hiszem tehetségtelen is; hol „naivnak”, „primitívnek”, hol pedig „fauve”-nak nevezte azt, amit csinált, valójában egyik stílusra sem emlékeztettek szobortorzói és plasztikái, rajzai és linómetszetei. Egy idő után ő maga vált groteszkké, de arra is képtelen volt, hogy e létformát alkotása tárgyáva tegye. „Azért nem járok a városi képzőművészek műtermébe, mert nem akarom a közepesnél is rosszabb mestereket majmolni. Ha nem tudnátok, a tanulás nem más, mint a tehetség megerőszakolása és kiherélése” 38