Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

Lawrence vagy Joyce sem - olyan becéző szavakkal, kedveskedésekkel, szójátékokkal, mint az a nő, aki teljes gyönyörét lelte az ölelkezésben. A buja-kirkék tanítottak meg a gyönyör élvezetére és a szexualitás sötétvad erőinek a felszabadítására és kiélésére. Sajnálom azt a nőt, aki a kéjnek ezt a gyönyörét sohasem ismerte meg, aki életében legalább egyszer nem mondta egy hímvesszőnek, hogy: szeretlek, akarlak, hatolj belém, öntözz meg permeteddel és hasgasd újra méhe- met, mely neked nyílik meg!

*

A magam részéről sohasem tudtam megvetni azt a nőt, aki egy váratlan pillanatban odadobja szemérmét és tisztességét egy kalandornak. Noha jól tudja, hogy csak addig kell neki, amíg vágyát csillapítja és a pillanatnyi kéjen kívül semmi felemelőt, megnyugtatót, bizonyosat nem várhat csábítójából, mégis jól érzi magát vele a felszabadult és fékeveszett szexuális őrületben. A kéjmámorban és a dionüszoszi paraxizmusban - amely épp fékeveszettségében tép széjjel bizonyos álarcokat és szabadít fel sokáig szunnyadó őserőket - nyilván lennie kell egy optimális minimumnak, melynek hiánya elemészti az életkedvet, fúriává és bigottá tesz bárkit, ráadásul örökké lelki»hintázásra« készteti azt, aki hajlamos úgy tenni, mintha az örömben való feloldódás iszonyatos bűn lenne. Úgyhogy az aszkéta, a bigott, a fogadalmat tevő szerzetes hiába is hozakodik elő az isteni törvényekkel, a méltósággal, voltaképpen csak csalóka és önveszélyes ideológiákat gyárt saját életmegvetésére. Rimbaud - igaz más összefüggésben - azt mondja: »hát tehet róla a fa, hogy hegedű lett belőle?« vagy »ha a réz egyszerre csak arra ébred, hogy kürt lett belőle, abban nem ő a hibás«. Vajon Bováryné csak unalomból lett azzá, akii Vajon Anna Karenina, ez a szerelméért tisztességet, vagyont, családot feláldozó tiszta nő, csakugyan megvetésre méltó, amiért otthagyja gőgös, hideg, örömadásra képtelen Karenint? Vajon a világirodalom legnagyobb alkotásait olvasva, elgondolkozunk-e azon, hogy mi, akik ragaszkodunk erkölcsi előítéleteinkhez és feudális jogainkhoz, éppen azokat a »bűnös« asszonyokat csodáljuk a legjobban - teljes szívünkkel szeretve őket, olvasói szimpátiánkkal övezve lépteiket -, akiket megvetnénk, ha a szomszédasszonyunk vagy hitvesünk volna, s úgy tekintetnénk rájuk, mint elvetemült némberekre, akik megérdemlik sorsukat. Még Hawthorne is, ez az ízig-vérig puritán író is hajlamos ősei törvényeit és ítéleteit felfüggeszteni egy házasságtörő asszony kedvéért a Skarlát betűben. Noha igen erős a gyanúm, hogy nem szívesen élt volna együtt egy »kikapós«, testi bájait tékozló menyecskével. A vér szava úgy látszik minden előítéletnél és megfontolásnál erősebb, s egy író tisztességesebben tud ítélkezni egy megtévedt, a »bűn útjára lépett« asszony felett, ha az regénye főszereplője, mintha élete társa volna”.

Attól tartózkodom, hogy e néhány oldalból messzemenő következtetéseket vonjak le Legrand tehetségéről és megítéljem azt, hogy a naplóregény egésze vajon képes volt-e a két nem közötti érintkezés lényegét és természetét feltárni, avagy sem; az mindenesetre meglepett, hogy Legrand-ban mennyire erősen munkálkodott a moralista hajlam. Legrand inkább cinikusnak, bizonyos erkölcsi és társadalmi értékek iránt közömbösnek, enfant terrible-nek, örök kamasznak szerette mutatni magát, mint moralistának. Azt hiszem, ha lapszerkesztő lehetett volna, a világirodalomból csakis a devianciára hajlamos művészek alkotásait válogatta volna össze egy-egy számban, s a folyóiratnak a Deviancia cí37