Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

mi tanáraim kétes értékű magyarázatainak, a szexuális tabuknak, s bárminemű tiltásnak, amelyek heves lázadásomat és a sokféle sorslehetőség kipróbálásomat meggátolni iparkodnak. Igen, Legrand-nak köszönhetem Gide-et: a morális immoralistát vagy az immorális moralistát, az önmagából egyetlen példányt teremtő írót, a naplójában „rossz szokásait” megvalló és a konfirmációja után az evangélium tiszta forrására bukkanó Gide-et. Mert paradox módon ugyanaz a Gide, aki tékozló fiúként való lázadásra intett, egyben visszavezetett a nyájhoz is; máig sem olvastam lelkesültebb, izzóbb szavakat az evangélium fölfedezéséről, mint amilyeneket Gide írt a Si le grain ne meurt-ben. (Duhamel és Clandel urak, de általában is a „nagy megtérők”, az Anyaszentegyház kebelére omlók őszintesége mindig is hidegen hagyott és idegen maradt számomra; talán a majd ötszáz éves kegyetlen-kíméletlen protestáns üldözés: őseim legyil- kolása és száműzetésbe kényszerítése miatt. Aki megtér: e felejthetetlen bűnöket is magára veszi saját bűneit tetézve. Ha egy Isten van - miként hiszem, hogy egyetlen egy van: s ezt a zsidóknak köszönhetjük -, mégsem tudom elképzelni, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk mi protestánsok és zsidók, akiket évszázadokon át mészároltak és megaláztak, földönfutókká tettek és önvédekezésre kényszerítettek, mint a létezésünkre anatémát és autodafét kérő katolikusok. Remélem, megbocsátják e „hitetlenségemet”, mert azt nem várom el tőlük, hogy meg is értsék: ahhoz át kellene lépjék tulajdon árnyékukat). Emlékszem mennyire elbizonytalanodtam, én, a konfirmációja után gyülekezetének hátat fordító és bármiféle törvényt lázadva valló kamasz, amikor a Natha- naelnek szóló felhívás után e sorokat olvastam: „Hanem az evangélium! Végre megtaláltam rajongó szeretetem tárgyát, értelmét, kimeríthetetlen forrását... . Estente nagyokat hörpintettem a Bibliából, de reggeli magányomban mindig csak az evangéliumot vettem elő és napközben is azt olvasgattam... . Hónapokig kegyelmi állapotban voltam, olyasmit éreztem, amilyen a szentség előérzete lehet... Minden imádságom egy-egy lépés volt, mellyel a lelkem közelebb jutott az Úrhoz, és minden órában imádkoztam meg-megszakítván a tanulást... Mit mondhatnék még? Ó, hogy szeretném szavakra váltani emez izzó emlékem ragyogását!” Abban, hogy évek múltán bizonyos lelki és szellemi átváltozáson mentem keresztül, s már nem éreztem oly „idegennek” a kálvini hagyományokat, amelyeket őseim évszázadokon át őriztek, az egyik legnagyobb szerep, a mára már haloványabb fényeit és múlandó értékeit mutató André Gide-nek jutott.

Tiszteltük Legrand-t szerteágazó műveltsége és elképesztő olvasottsága, mel- lankolikus természete és bohém életművészekre jellemző szertelensége miatt. Legrand - mindenki csak így becézte - estéről estére maga köré gyűjtötte az egyik belvárosi serpince asztalánál az „ifjú tehetségek” és műélvezők kis csoportját, hangos vitatkozásra és vég nélküli szóasszókra késztetve valamennyiünket, ám ezekben a disputákban a döntő szó kimondására ő formált jogot, holott neki mindössze két novellafordítása jelent meg egész életében, ugyanis „modem” s formabontó naplóregényeit visszautasították az irodalmi folyóiratok és könyvkiadók szerkesztői. Egyetlen naplóregényét olvastam, amelyben az emberi kapcsolatok kusza és álságos rendszerét az erotikán keresztül igyekezett megvilágítani; ebből a naplóregényből, melynek az Érintések és érintkezések címet adta, néhány lapot meg is őriztem; talán kieshettek az irattartóból, vagy szándékosan tartottam magamnál őket, mert gondolkozni akartam vélt

35