Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Bálint Péter: Kamaszok (regényrészlet)

beszervezte „téglának”, s voltak, akik komolyan is hitték ezt a magyarázatot és hónapokig gyanakodva szemlélték Legrand-t, s ha ezek a „gyanúsítok” valami bizalmasat akartak közölni valamelyikünkkel, félrehívták az illetőt a szomszédos asztalhoz, s úgy pusmogtak, akár szerelmes kamaszlányok legbensőségesebb titkaikról. Ma is felrémlik előttem tekintete, mely a faggatás pillanataiban egyszerre rimánkodott felmentésért - s azt sugározta: „Ugyan hagyjatok békén, nem látjátok, hogy mily kutyaszorítóba kerültem?” -, s igyekezett határozottan elutasító lenni, hogy ne is firtassuk titkát, amelyért megszenvedett és egyedül kell lelkiismeretével elszámolnia vétsége miatt, ha bármiféle árulást elkövetett. Láthatóan szerette volna valamelyikünkkel megosztani titkát, de vagy nem rendelkezett kellő bátorsággal ahhoz, hogy vétkét megvallja, vagy nem érezte oly súlyosnak azt az árat, amelyet „kihágásáért” kellett fizetnie, hogy felnagyítsa és szánalmat ébresszen bennünk, akik amúgy is hajlamosak voltunk a gyors és nem ritkán kíméletlen ítéletre. Én nem tudtam s nem is igen akartam hinni e gyanúsítgatásban, annak ellenére sem, hogy Legrand legrégibb és legőszintébb híve is „árulónak” meg „téglának” tartotta gyermekkori barátját, s képtelennek látszott megbékélni Legrand „őszintétlenségével”, vagyis az igazság kimondásától való tartózkodásával. Az igazságot, bármi lett légyen is az, sohasem tudtuk meg róla: magával vitte a sírba, valahol a nagyvilágban, mert mégiscsak emigrált egy szép napon, s bár egy ideig még levelezett némelyikünkkel, de egy idő után elnyelte a fold.)

Legrand valószínűleg Gide egyik leghűségesebb tanítványának bizonyult volna, ha jó sorsa megengedi számára azt, hogy az „írópápa” környezetében éljen; egyik legnagyobb olvasmányélményének tartotta Gide Les Nourritures terrest- res című művét, s halálosan komolyan is vette a prológus intelmeit, amelyet nekem is lefordított: >rAmikor pedig a végére érsz, dobd el ezt a könyvet — és menj el. Azt szeretném, ha ilyen vágyat ébresztene benned, s ha elmennél, bárhol vagy is - hátat fordítanál a városodnak, a családodnak, a szobádnak, a gondolkodásodnak... Most pedig, Nathanael dobd el a könyvemet. Szabadítsd föl magad alóla. Hagyjál magamra. Hagyjál magamra; most már terhemre vagy, feltartasz; a szeretet, amelyet irántad s a kedvedért eltúloztam, túlságosan leköt. Belefáradtam abba, hogy úgy tegyek, mintha nevelnék valakit. Mondtam-e valaha is olyat, hogy hozzám hasonlónak akarlak tudni? - Éppen azt szeretem benned, amiben különbözöl tőlem. - Nevelni! Saját magamon kívül ugyan kit neveljek? Most már bevallhatom, Nathanael, hogy magamat sohasem szűntem meg nevelni. Most is azt teszem. Becsülni csakis azért tudom magam, amire még képes vagyok. Dobd el, Nathanael a könyvemet, a világért se érjed be vele. Ne hidd, hogy bárki más rátalálhat a te igazságodra; ha valamiért, ezért szégyellni kellene magad. Ha a táplálékod után én járnék, nem volna benned éhség az evéshez; ha az ágyadat én vetném meg, nem volnál álmos az alváshoz. Dobd el a könyvemet, s gondolj arra, hogy az élettel szembenézni ezerféleképp lehet, s ez itt csupán egy lehetőség a sok közül. Keresd a magadét. Amit más éppen úgy megtehetett volna, mint te, azt ne tedd. Amit más éppen úgy mondhatott, éppen úgy írhatott volna, azt ne mondd és ne írd! Csakis ahhoz ragaszkodjál, amiről érzed, hogy rajtad kívül nincs meg másban...”. Tartozom az igazságnak azzal, hogy bevallom, Legrand hívta föl a figyelmemet Gide-re, Gide pedig tarthatatlan állapotomra, hogy még mindig hiszek a szülői házban megismert törvényeknek, a konfirmációra megtanult kálvinista hitelveknek — azok közül is légióként: a predestinációnak -, a gimnáziu34