Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

elrekesztve, a kettő együtt is befért volna egyetlen tenyérbe, de így a tenyérnek járnia kellett egyikről a másikra, másikról az egyikre. Nem voltak hát magas hegyek, ahol a csúcsokat hideg, jeges hó fedi még a legnagyobb nyárhőben is, nem voltak ijesztő meredélyek, félelmetes szakadékok, dombokra lépdeltek fel az ujjak, majd kényelmes sétával indultak lefelé a völgybe, ott megmártóztak az apró tavacskában és tovább bandukoltak a következő emelkedőre, s aztán onnét megint visza a völgybe, mártózni, lemosni a föntről hozott tüzet. Nehéz is folytatni, mik mozdultak meg akkor újra. A virágokra megint peregni kezdtek az izzadáscseppek, s kis időre hosszulásba fogott az életük, hogy aztán a har­madik, negyedik permet után végképp elhaljanak.- Nem lehet ezt megszerelni — szólt Anna. - Ez a ház már úgy széjjel van, hogy ha a tetőt javítod, a falak hullnak darabokra, ha a falakhoz fogsz, a tető szakad be. — Nem mondhatod ezt, hisz megígértem, hogy rendbe teszem. Megszerelem minden romlott részét, s hamarosan olyan lesz, mint egy ékszeres doboz. De hiába mondtam, csak nem vált jobbra a kedve, akkor elővettem a szer­számokat, amelyeket a felújításhoz szereztem, s magyaráztam, hogy a fűrész­szel, majd a tető ácsozatát fogom feljavítani, s arra lesznek a szegek és a kala­pács is, a lapátok, a kőműveskanál és a fangli pedig a falak rendbetételéhez kellenek. Hadonásztam a szerszámokkal, mintha máris dolgoznék, még a számmal is utánozni kezdtem a szerszámhangokat (’’Pájng, pájng, Zsi-zsu, zsi- zsu), s Anna akkor végre elkezdett nevetni, nagyon erősen, ahogyan sírás után szokott nevetni az ember. Nevetett, én pedig csak folytattam a felújítási mun­kák bemutatását, de éreztem, hogy minden szóval, minden mozdulattal egyre csak pereg ki belőlem az erő, amelyik még az imént oly biztosan az enyém volt. Igen, az a ház sosem lesz ép, s nem fog biztonságos otthonul kínálkozni. Itt nem lehet majd élni, mert örökösen rettegnünk kell, hogy valahol megindul a bomlás, hullani kezd a vakolat, a padlás szakadozik ránk, hogy majd álmunk­ban, amikor belealudtunk a szerelmünkbe, egy gerenda zökken le a magasból, s megöl vagy örök életre nyomorékká tesz bennünket, hogy majd a gyerekeink, akik ott játszadoznak a konyhában, egy leeső vakolatdarabtól válnak halottá. S ha mégis sikerre vinném munkám, s a ház minden sarka és szeglete oly bizto­san állna, mint valamely erődítmény, s magában igen szilárdnak bizonyulna, akkor kívülről lökné meg valaki, és ilyen formán borulna ránk. Mi ott csókol­gatnánk egymást bent, mitől sem tartva, amikor egy izomerős férfi nekifeszül­ne (vagy többen is) a falnak, s még nyögni sem nyögne, csak könnyedén, mint aki mindig is házakat borigat, ránk omlasztaná az egész épületet. Én halálomat lelném nyomban, de Anna élve maradna, s akkor a férfi, magához venné az asszonyt, hogy az övé legyen, csak az övé. Ledobtam a fűrészt a kezemből, ömlött át rajtam a keserűség:- Nem lehet ezt megszerelni - mondtam. — Dehogynem — bújt Anna a karjaim közé - éppen úgy, ahogyan az előbb mutattad. De hiába volt a bíztatás. Úgy éreztem, nem a gerendákat kellene ketté met­szeni, hanem minden férfiak nyakát, nem a deszkákba kellene szeget verni, ha­nem minden népek testét kellene a földhöz szegezni, hogy ne mozdulhassanak onnan semmitovább. Mert a mozgásuk, ha nem tud isten teremtett lényeiből pusztítani, akkor a levegőt gyilkolja, akkor a köveket ütlegeli. A fajta szörny- alakjai bukkantak előmbe, s nyomban utána az Úr, aki sárból formázza sorra őket. Locsakos tenyerével végigsimítja a testeket, itt-ott horpaszt és domborít 21

Next

/
Thumbnails
Contents