Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)
rajtuk valamennyit, s mielőtt bármit is javítana a mellük kasába szorult sárlel- keken, lelöki őket az egek párkányáról, le egészen a földi világig. Úgy szorgoskodik, mint a vályogot vető cigányok, gödröt mélyít az égben, de a sár nem akar fogyni. És több sáralak kezd hullani a földre, mint ahányat a nyári záporok szét bírnának áztatni. Szidalmaztam akkor az Urat és a teremtményeit, képzeletben mindet darabjaira cincáltam, s úgy darabonként vágtam föl az égbe, hogy tűnjenek vissza a gazdájukhoz, s mondtam aztán ilyet is, hogy legyen már utolsó ítélet, s vigye innét az Úr a sepredékét. Talán valóban kimentem volna a budai utcákra, s metszeni kezdtem volna szerte az embereket, ha Anna keze nem szalad végig a testemen, nem formázza óvatosan át mindazt, amit elrontottak rajtam az égi mesterek. Mikor pedig eléggé megjavultam, kiszöktem az asszony öléből, s elindultam, hogy beszerzem az építéshez kellő anyagokat. Mentem kívül a házon, s lesdel- tem mindenfelé, hogy találok-e követ, deszkaszálat, és találhattam éppen any- nyit, amennyi kellett. Az emberek ismét az utcára lódultak. Ebéd után voltak, megtelt a hasuk, jólelkűnek látszottak, olyannak, mint a templomi szentek szobrai. Az utcák oldalán árusok sátrai sorakoztak. Mindennemű dolgok kaphatók voltak, kelmék és fegyverek, edények és lószerszámok, drágakövek és gyermekjátékok. Egy férfi a várat védő törökök turbánjait árusította. És a budai polgárok kapkodták, mintha otthon mind törökgúnyát akarna viselni. Meglehet - gondoltam magamban ez a város csak az utcákon látszik kereszténynek, belül a házak öblében talán mindegyik család törökviseletet ölt, s nem szűnik imádkozni az Allah’u ekbert. Vagy a polcon sorakoztatják a turbánokat, mintha ők vették volna,nemcsak a fejek fedelét, de magukat a fejeket is, mintha mindőjük hős lett volna abban az életet sem kímélő küzdelemben, ami a vár visszavételéért folyt. De én deszkákért jöttem és kövekért, amikor valaki hozzám fordult, hogy nem vennék-e ezekből a díszes törökfedőkből... — Maga nem vesz? - kérdezte. — Deszkákat és köveket keresek - mondtam. Aztán megint valaki más is kérdezettt:- Maga nem vesz?- Deszkákért és kövekért jöttem - válaszoltam. Csak én jöttem deszkákért és kövekért, mások turbánt vásároltak. Talán ők holnap keresnek köveket és deszkát, amikor majd én bizonyára turbánt akarok. Végülis egyformák vagyunk, gondoltam, mert az mégsem nevezhető különbségnek, hogy ők holnap akaiják azt, amit én ma akarok. Amikor majd nekem is lesz turbánom és nekik is lesz kövük és deszkájuk, akkor pontosan egyformák leszünk: keresztény budai polgárok turbánnal. Megpakolva értem a házba, sorba helyére illesztettem a hozott dolgokat, s oly ügyesen sikerült minden, mintha magam is mesterember volnék. Egy hét telt el talán, s már a tető pontosan kijavíttatott, esőnek nem maradt újta befelé, s a konyha is és egy szoba is rendbetétetett. Megint eltelt egy hét, s minden olyan volt, ahogyan arra Anna emlékezett, csak a bútorok hiányoztak. Gondosan vásároltuk össze a szükséges szőnyegeket és szekrényeket, ládákat és ágyakat, aztán a konyhába való asztalt, székeket. A falakra képek kerültek, és dísztányérok. Még le sem zajlott a nyár, s nálunk már minden úgy állt, ahogyan azt ígértem, de turbánom nem volt még mindig, s az árus már egy ideje nem is járt. 22
