Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

mét vegye igénybe, akkor nem maradna senki, akit befogadhatnak a mennyek birodalmába, s olyan üres lenne az ő országa, mint egy felborított vasfazék.

Én úgy gondoltam, ha most látnák a kovács mellett az angyalt, bizonyára agyba főbe vernék, hogy nem csak olyan apró sebek lennének rajta, mint most, hanem hatalmas szúrások, vágások. S mikor minden gyilkolászás ellenére az angyal élve maradna annyira feldühödnének, hogy lecipelnék az Ipolyra, s léket vágnának a jégen, és oda nyomorítanák be ajég alá, a fagyos vízbe. Ha látnák az angyalokat, mindet bitó alá küldenék, máglyán égetnék porrá, yagy felkoncolnák, apró angyaldarabokra tépdelnék széjjel - gondoltam, de az Úr akkor abban a percben véletlen rám figyelt, és nagyon megharagudott rám és haragvá- sában nem vette észre, hogy miről tanakodnak a temetőből kitódulók, hogy az egyik kincseket emleget, azt mondja, a láda ott van elrejtve a hátsó szobában, rá van pakolva egy nagy zsák kő, azon meg egy fekete macska ül, a másik meg azt erősgette, hogy a nagy gödör ott a kert végében azért készült, mert a gazember Szilveszter át akart mászni az ő megbízójához az alsó világ urához. Valaki szerint pedig a ház tele van török fegyverekkel, s csak arra a percre várt Szilveszter, amikor Thököly elküldi követeit, s rögvest ő is a töröknyaló kuruc seregébe állt volna, és megint megszerezték volna a sztambuli szörnyetegnek Magyarhont, mint tette annak előtte György barát. Néma is azért volt, mert a török kivágatta a nyelvét, nehogy bármit is eláruljon a tervről. „De most — kiáltott nagy hangon az egyik férfi —, de most aztán se terv, se Szilveszter.” Ezen mindenki együtemben elkezdett nevetni, mert olyan jól hangzott: Se terv, se Szilveszter.

S ahogy hallottam emlegetni a kincseket, egy rajz jutott eszembe. Vagy húsz éve a vályogvetőgödörben vesszővel karcoltam a földbe az alagút lehetséges járatait. A hosszú és kusza csíkozat legmélyére azt írtam: kincs.

Aztán az évek teltek, megtudtam, semmiféle alagútrendszer nem indul Szilveszter házától, és kincsek sincsenek föld alatt se, föld fölött se, a csíkozatot mégsem feledhettem. Olyan rajz ez, mint a törökök haditervei, aminek leghátsó szegletében ez van felírva: dzsigerdilen, a szív gyönyörűsége. S a török csapatok pedig úgy indultak meg, ahogyan a rajzolat kívánta, átvágtak a balkáni fejedelmek országain, s feljutottak egészen a magyar király birodalmáig, s aztán egy év jött és továbbjutottak, és még évek, megint tovább, egészen addig a pontig, ahol a rajzon jelölve volt a szív gyönyörűsége. Úgy mesélik, amikor 1541 nyarán Budavár végül az övék lett, minden törökök vadul keresni kezdték azt a kincset, de sehol nem találhatták. Akkor a szultán csillagjósai megszemlélték a Mátyáspalota zodiákusképét, s szomorúan jelentették a szultánnak: „Fenséges és dicső, a múltkorok csillagismerői azt az üzenetet hagyták: ez itt maga a dzsigerdilen.”

Akkor a hatalmas Szulimán keservesen kezdett siratni, mert bizony kőhideg volt ez a város, nem pedig szívmeleg.

A virágok ott a földön hervadásba kezdtek, pár izzadáscsepp végigcsilingelt a szárukon, majd a szomjúságtól elsoványodtak és elvesztették színeiket. Anna aprókat mozdult, ahogy a nyelvem megérintette. Nyirkosak voltunk mindenütt, mint valamely föld ár után. A hullámok már elhúzódtak, de a nap még nem szárította ki a földréseket. Ha a nyelvem a has alá csúszott, a kezem a has fölött puházott, a melleken. Kicsi mellei voltak, ha nem lettek volna egymástól

20