Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

ütögeti az ágakat, s az ütés helyén sebek lesznek, s megduzzad a halottnak hitt növénybőr, duzzad és dagad heteken át, s amikor majd a végéig feszítette a bőrt, kifakad, de nem gennyes váladék csorog onnan elő, mint az emberi fekélyekből, hanem tisztazöld levélzet vagy színreszín virágok. Az orgona ágai szinte leesnének a földre, oly bőségesen tömöttek fehér és lila sziromkötegekkel. Az egész temető fenséges színekben pompázik majd, mint az úmapi virágkunyhók, mint a budai lakás pompázott 1687-ben, az Úrnak nagynapján, mikor az üszkös-kormos szobákat alig egy óra alatt telihordtam virágokkal. És öleltem ott Annát, abban a puha virágszagban, ahogyan a tölgyfakapu is öleli karjaival a temetőt és ő is visszaölelt, rádőltünk a virágokra, a ledobott ruhákra, s annak a keserűségnek erejével, ami Budára érkezésünk óta markában tart, azzal az íze- rossz erővel tapadt egymáshoz a testünk.

— Ez aztán munka — kopogtatta meg a kovács a vaspántokat.

— Hagyja már édes uram — mondta halkan az asszony. — Lesz idő, mikor nem koppantja meg sem befelémenet, sem kifeléjövet, s engem pedig itt hagy egyedül a gyermekekkel, akiknek sem testüket, sem lelkűket nem tudhatom egyedül irányítani.

A férfi akkor a vastól kicsit meghidegült tenyerével átmarkolta az asszony kezét, aprót szorított, s mondani is akart valamit, de nem kellett. Az asszony a vastag bundakabáton át érezte a szorítást, hisz a kovácsnál az apró szorítás is hatalmas volt, karjai a nehéz kalapácsokhoz szoktak, s a nagyvasak emelgeté- séhez. Mielőtt első éjjelét együtt töltötte volna az asszonnyal, egész napon át li- batollat emelgetett, s aztán tyúktojást szorítgatott. Mikor aztán a keze súlyként tudta emelni az apró tollat, s tenyerétől egyetlen tojás se roppant meg, az asszony testéhez is hozzáérhetett. Tíz év telt el azóta, de még ma is gyakran emelgeti az apró tollakat. A kovács rendes ember volt.

Én kívül kerültem már a kapun. Gondoltam, ha tényleg öleléshez volna ez hasonlatos, akkor bizonyára nem juthatna ki onnan senki. Mert olyan ez, mintha karjainkkal átkulcsolnánk azt, akit vágyunk, s már bizonyosak lehetünk abban, hogy enyémnek nevezhetjük, de a magunkhoz kulcsolt a testünk résein át iramlik el búcsút sem intve.

Közeledtek mostmár mindahányan a kapu felé, sűrűn beszéltek, szinte egyszerre, suttogó szavaik olyanok voltak, mint a darásvíz, amivel a vágásra szánt disznókat nevelik. Az úr biztosan nem figyelmezte őket onnan a felső birodalomból, s egyetlen angyal sem kísérte lépteiket, talán csak a kovács mellett lépdelt valaki túlvilági őr, de ő is nagyokat szisszent, mert az a mindenféle népség össze-vissza rugdalta. Először a lábát taposták széjjel, olyan nagy lapátszerűvé, amilyen lába egyetlen angyalnak sincsen, aztán fátyolszerű ruháját tépdelték meg, majd az oldalába is belehasítottak, meg a hasába, az egyik asszony legyező kezei még a hajába is beletekeredtek. Az angyal egy percre vissza is rohant megbízó gazdájához, hogy panaszkodjon.- Már itt is fáj, meg ott is fáj, mért kell nekem ott strázsálnom? - mondta az Úrnak, tényleg fájdalmaktól nyöszörögve. De az Úr nem mentette fel az angyalt feladatai alól.- Ha látnának, bizonyára óvnának és védenének, dehogyis okoznának neked bármi fájdalmat - mondta és visszazavarta az angyalt ügyelő helyére, hogy legalább a kovács és a felesége kaphasson némi védelmet, mert ha mindenkit magára hagyna, hogy éljen úgy vadul embermódra, vagy esetleg az ördög segedel19