Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)
zsíros levet, s aztán felállott. Von Finkenstein szívéhez szegezte a drago- nyospisztolyt és lőtt. A kova nagy szikrát vágott, a csövön át füst ömölt kifelé, olyan rossz szagú füst, amitől folérve az égbe hányni kezdtek az úrnak angyalai. Mondják, akkor határoztatott el von Finkenstein sorsa, s néhány hónap múlva az áruló felnégyeltetett, s teste darabjai ott díszelegtek a legfőbb tereken elrettentésül. A ház most lakatlan várta az egyetlen örököst, Pesti Anna úrnőt. Beléptünk a kapun, s aztán tovább a szobákba. A takarosán berendezett helyiségekből csak romok maradtak, semmivé lettek a fal belső díszítményei, s a bútorzatból egy-egy égett, széttördelt láda jelezte, hogy valaha itt ember élhetett. Anna keserű sírásba fogott látván a pusztult helyet, én pedig simítani kezdtem mindenütt, és bízást súgni a fülébe, hogy majd átfestem a koromtól fekete falakat, s megjavítom a kövezetét, a szobák padlózatát, s bútorokat szerzek és edényeket, lesz min álmot lelnünk és lesz miben meleg ételeket főznünk, s hogy talán jobb a pusztulás, mintha bármi is épen maradt volna, hisz így majd semmi nem emlékeztetheti azokra a hónapokra, amíg a megvénült fegyverkováccsal kellett egy fedél alatt élnie. * * * Alig lépésekre voltam a temető kapujától, kemény tölgyfadeszkából volt durván összeácsolva, tizenkét araszos deszkaszálból az egyik szárny és tizenkettőből a másik, s erős vasalás tartotta össze. A kovács ahányszor csak belépett a temetőbe öklével odacsördített a vaspántra, s az asszonynak csak ennyit mondott: „Ez aztán munka.” Amikor elfelé ment megismételte, s az asszony nagyokat nyelt mindannyiszor, mert tudta, az ember majd meghal, a vasalás pedig ott díszeleg ki tudja melyik korokig. Nem értette az ura büszkélkedését, hisz inkább sírni való volt, hogy egy ócska vasdarab is túléli. Az Úr - gondolta - sosem teremtett volna olyat, ami bármely tulajdonságában is jobbnak bizonyulna nálánál, s így nyugodtan heverészhet égi párnái között, minden létező tökéletlenebb, mint ő. Bezzeg a sárember mihelyst tehette, oly dolgok csinálásába fogott, amelyek vetekedni akartak az Úr teremtményeivel, s vetekedhettek is, hiszen ügyes leleményes dolgok voltak ezek: ha csak a földet művelő szerszámokra gondolunk, a házakra, s a megannyi ízletes ételekre... De minden hiába volt, evilágunk teremtői önnön szerkezetüket nem voltak képesek megjavítani. Röppentek korok, századok és ezredek, de senki nem kerülhetett közelebb a világot igazgató gazdához. Látva a kudarcot, sokan olyanformán okoskodtak, hogy magának az Úrnak nagyságát kéne megvonni, s ennek révén az ember máris közelebb kerülne hozzá, esetleg túl is szárnyalhatná. Azt kezdték hirdetni, hogy az Úrnak ezerév annyi, mint az embernek egy nap, ahogyan a kutyáknak például egy emberi év valójában hét esztendő. Ilyen formában az Úr, bár mielőttünk úgy mutatkozik, mintha végtelen korokig élne, valójában elképzelhető, hogy még csecsemő korában elpusztul. Akik hinni akartak ebben, hihettek. A kerítés, ami körbeszaladta a temetőt, olyan volt, mintha kaija volna a hatalmas kapunak, mintha a deszkaszálak így tartanák ölükben a megannyi sírokat, a virágokat és apró cserjéket, a kerítés melletti szálmagas fákat, s az orgonabokrokat. Minden csupasz, leseperve az ágakról még a száraz levél is, semmi nem jelzi, hogy négy hónap múlva majd a tavaszi nap apró kalapácsaival meg18
