Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

kéről puhaszivacs markával törölje le a bűntételeket. S mikor az is megtörtént, az atya megáldotta a szentséget, s a tündöklő aranytokkal együtt maga elé emelte és elindult a templomból kifelé. Ahogy az ajtón kilépett, baldachint emeltek fölé, s úgy lépdelt a gyülekezet előtt virágkunyhótól virágkunyhóig. Haladtukban serényen áldották az urat, aki szeretetével igazgatja világunkat. Néztük őket: vonulnak, szemüket a szentségre szegezve, elől az ostrom haszonlesői, akiknek mentéjük olyan mód csillogott, mint az aranytok, amiben az oltá- ri szentség őriztetett, lehettek húszán, harmincán, s aztán a szerencsétől megfosztott népség kullogott, akiknek csak a hite volt aranyosra festve, s ruhájuk pedig nyomorúságos volt, valamikor régen varrott sokszormosott. Ha valaki végig figyelmezte ezt a hosszú menetet, úgy érezhette, hogy a mi Urunk igazgatja a világot, de parancsszavai a mindentrontó sátán markán tekerednek át, mintha most is ott vihogna valahol az árnyékban meghúzódva, mint Montecuccoli vihogott valamikor a mi Zrínyink hídrontó tervén, s lám a híd ott is lángra lobbant, lám itt is felépülhet Krisztus országa, s kipusztul a férges állat a földünkről. Vagy ha a mi világunk népe itt veszésre van ítélve, másutt más népek bizonyosan megmenekülnek, s mindaz a nyomorúság, ami itt pusztít, ott aranyként sarjad újra.

Eltisztultak lassan előlünk, elmesszeledett az utolsó templomi zászló is, s mi kantáron fogtuk lovainkat és gyalog indultunk tovább. Mentünk végig az Úri utcán, s egy oldalsó sikátoron letértünk. Arra a térre jutottunk, ahol a fegyver- kovácsok műhelyei voltak. Mindjárt a legfényesebb műhely, s mögötte a takaros ház Kaszás Jánosé Anna volt uráé, akit a Dunába fojtottak a felmentő seregek katonái egy évvel ezelőtt, mert fegyvereit megtalálták a törökök raktáraiban. A gondos mesterember minden puska és ágyú és szablya oldalába beleverte a becsületes munkát bizonyító pecsétet, a markolatából félig kivont kardot.

Von Finkenstein kapitány volt a végrehajtó, aki néhány hónappal később kis aranyért s pár akó borért eladta volna Budavárát is a töröknek. Azt mesélik, hogy halálost imádta azt a perzsa nőt, akit a töröktől zsákmányolt, hogy esténként az neki táncokat mutatott mezítelenül, s aztán őt is lecsupaszította, és a bőrével simítgatta végig a lábától egészen a fejéig. A fekete haj ráömlött a fiatal férfi hasára, s lecsorgott onnan egészen oldalra, a dereka mellett az ágyra, a szája pedig aprókat harapott mindenfelé, s közben a varázslatos perzsa szerelem szavait susogta: rabatta dzsiger dilen. A férfi pedig elvesztette beszédjét, és elvesztette tiszta látását és elvesztette gondolatait, és nem maradt neki más csak a perzsa nő. Az ő teste csillant elé bármerre járt, és senkit felismerni nem tudott, az ő szemei világították át az éjjeleket, az ő keze seperte le bőréről az izzadtságot. És von Finkenstein nem vehette észre, hogy a szultán, s a török világ talizmánját tartja kezében, s oly sokáig melengette testének öbleiben, hogy végül minden gondolata egyfelé kezdett világítani, hogy beengedje a Fehérvár alatt tanyázó szultáni sereget a keserű áldozatok árán visszavételezett Budavárba.

A kapitány erősen lökdelte Kaszás Jánost lefelé a várból, akként, ahogyan egy árulót lökdelni kell, s aztán a vízhez érve, még arra is kényszerítette, hogy térdre essen és kortyoljon a tetemekkel terített dunavízből, pedig a parancs csak arra szólt, hogy valamimód fojtsa vagy lője bele a folyóba. Kaszás János kortyolt ellenvetés nélkül, itta a budai polgárok, s a Budát védő törökök testétől

17