Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

mintha csak megunták volna a huzakodást, félrelöktek bennünket, s csak foghegyről, vagy toroksarokból röffentettek, szisszentettek, aligpár szavakat: Tovább — ennyit.

Indultunk. Anna még törölgette a szemeit, túrta jobbra és balra a kifacsarodott sógolyót, bennem pedig oly tört volt minden, mert engednem kellett, hogy ezek a csuklyások őt is összefogózzák, laposnagy tenyereikkel bőrére kenjék a markuk zsírját.

A lovak engedelmesen lépdeltek a kőtörekkel borított úton, horkantva harap- dálták a koranyári reggel langyos levegőjét. Hamarosan, ahogy a nap pucolni kezdte a sötétet kifelé a tájból, látnunk lehetett a vár falait, a maradékot, az üszkös kormos omladékokat, amelyek úgy nyelték el a keleti vándor sugarait, mint a kiszáradt föld issza magába a leejtett kulacs vizét. S elértünk egészen a valaha Bécsnek nyíló kapuig, ami az előző évi ostrom óta nem nyíl hátik semerre, mert mind a kapubástyák, mint a kaput tartó oldalfalak és vasszerkezetek darabokra pusztultak, s most oldalt hatalmas dombkupacban hevernek, csak egy keskeny szekérjáratnyi út van megpucolva, hogy az érkező kereskedő, utazó mégiscsak bejuthasson valahogyan.

Az Űri utca és a Nagyboldogasszony temploma között, melyen már Krisztusunk szenvedésének jele magasodott, nagy volt a sürgés-forgás. A budai mesteremberek, akik túl vészelték az ostromot, most Urunk nagynapjára virágkunyhókat építgetnek. Serénykednek, repül a faváz, ássák a földbe, a romkövek közé, s amikor ezzel megvannak, ölnyi virágok kerülnek oda, közöttük olyan fenséges rózsák is, melyeket a budai pasa hozatott valaha sztambuli szent kertekből. S a kezek ügyesen fércelik a fák közé a virágszárakat, nem hallani csak hal kusmorgát: Ezt ekként. Emitt pedig: így - s néha egy-egy Mein Gott, de sehol sem a korábban annyit mondott: Allah’u ekber! La illah’i if Allah! Nincs más isten, csak egy isten van.

Mikor a tornyok harangjai fenséges kongásukkal belelebbentek a korameleg levegőbe, már mindegyik virágsátor készen állt. Tündököltek a színre színek, mintha megannyi kis betlehemi jászolt látnánk. S a harangok pedig kongtak öblösnagy hangon: Allak szinte remegni kezdett a fenti égben, mert ez a mi Urunknapja volt.

A budai népség besorakozott a templomba, megteltek az oldalhajók is, s a karzatok, s mikor a reggeli szellő az utolsó hangokat is elcsente, a ministránsok kezdték veszettül rázni csengettyűiket, nem is hangok voltak ezek, hanem mintha csillagok peregtek volna szerte, mintha szikrák özöne indult volna útjára, s ebbe az égi játékba lépett be az atya, Pereszteghy János volt krisztinavárosi plébános.- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében - szólt, s kezével a kereszt jelét rajzolta a levegőbe.- Ammen - zúgott egyhangon, valami telt-erős hangon a gyülekezet, s a mise elkezdődött. Felcsendültek a szépenszép énekek, s imák indultak át a még lyukas templomtetőn, fölfelé egészen a Éggazda színe elé. S az Úr ablakot tárt, hogy tisztábban érkezhessen a hang égi palotájába, nem szemezgetett, mint a sátán bíztatta, hogy ez az erősebb itt a Stefán Rentz hangja, aki oly szépen énekelte annakelőtte a világrontó Allak indulóját. S aztán a bűnök megvallása érkezett, a sokszor és sokat vétkeztem, s a Mindenható ezt is befogadta szívébe, angyalait elküldte a Nagyboldogasszony templomába, hogy minden hívének lel16