Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)
kegyetlen begyűjtési törvényekkel lepte meg a magyarokat, amilyenre még a töröktől sem számíthattak. Pedig a sztambuli szeráj küldöttei ismerték a pénzhúzás minden fortélyát, de mégsem akarták a megpusztulásig szegényíteni alattvalóikat. Arra gondoltak, ha semmivé lesznek, holnap már egy huncut ak- csét sem szedhetnek be tőlük. Lipótot persze, hogy miként élnek, élnek-e ezek holnap: egyáltalán nem érdekelte. Egyetlen célja az volt, hogy a hadjárat fedezetéül szolgáló pénzmagot valami módon begyűjtse. A porcióval megfosztott parasztok pedig, hogy étien ne vesszenek, saját testüket, meg asszonyaik és gyermekeik testét kezdték árusítani a fertelmes zsoldosoknak. Azok pedig olcsón vették a különbféle embereket, öregeket és fiatalokat, férfiakat, asszonyokat és gyermekeket és fajtalankodtak minden módon. Aztán voltak olyan férfiak, akik ezt nem tették meg, de sorsuktól kétségbeesve lemészárolták egész családjukat s önmagukat is.- A töröknek százévek alatt nem fizetett annyit a magyar, mint most két év alatt Lipótnak — morgolódott Esterházy nádor a reggeli öltözködés közben.- Kend szólhatna neki, hisz mindig ott koslat a nyomában — szólt Bercsényi gróf, aki éppen szabadságoltatott a harcokból, s néhány napot a kismartoni kastélyban vendégeskedett a nádornál.- Már mondottam neki: Nem lesz annak haszna, ha fólséged egyedül elhagyott erdőségek és mezőségek fölött fog uralkodni. De erre csak azt hajtogatta, jobb ma egy túzok, mint holnap kettő.- Mert nem ekképp kellett volna szólnia hozzá - kiáltott most élesen Bercsényi -, ha én ott lennék elkapnám a grabancát, megráznám, mélyen a szemébe néznék, s így szólnék: A jó istenit magának, ha valamit nem csinál, minden eljövendő korok olyan hülyének fogják tartani, hogy még egy fürdődézsát sem fognak magáról elnevezni, nemhogy egy fürdővárost, Lipótmezőnek nem a virágzó tengernyi földeket fogják nevezni, hanem azt a helyet, ahol az eszement népeket gyűjtik össze. A nádor elnevette magát. Jó tíz évvel volt idősebb a kapitánynál, az efféle hév őt már csak nevetésre hívta, cselekedetre nem. A csizma is finoman felcsúszott a lábára, némi igazítás az aranycsatokon, s a két férfi együtt indult kifelé a kastélyból, hátra az istállókhoz. Aki távolról figyelte őket, láthatta, hogy rövid időre eltűnnek az istálló ajtaja mögött, majd előjönnek, de már nem gyalogosan, hanem fürge paripák hátán, s kilovagolnak messzire el, egészen az erdei uta- kig. A szél pedig nagyokat csavarintott a levegőn, az ország, amely szomjúhozta a lélegzést, most hatalmas orralukán mérges gázokat szippant fel, s a méreg lecsapódik a tüdő falain, s aztán bejut a vérerekbe és végigárad az egész testen, átáztatja a húst és az izmokat, a beleket és csontokat és mindeneket. Ha orvos jönne, csak bekattintatná táskáját és hátat fordítana. Könnyet nem látnánk az arcán, hisz nem ez az első halál, ami kifog rajta. * * * Hajnalodott, mikor elértük a város határát. A feketecsőszök tüzei még jókat lobbantak a félszürke levegőbe. Ők óvták a várost a belopakodó kóroktól, s még- inkább megakasztották a kijutni akaró férges betegségeket. Megállítottak bennünket, s alaposan átvizslattak, az egész testünket tapintgatták, lehidegült tenyereikkel benyúltak a ruhánk alá, s egyszer aztán, nem érthetni miért, 15
