Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)
pót-mezőnek neveztek. Jött maga Lipót császár a rendeletéivel, hogy ki mindenki, akit a felmentő seregek nem kaszaboltak le (véletlenül), mivel tartozik királyának. Mennyit és mikor kelletik fizetnie, mert különben... A „mert különben” egy másik jövevény, helyesebben említve huzavány volt: Antonio Carafa. A nápolyi családból származó grófot országirányító helyre perdítette a huzat. Holott lelke szerint rögvest születését követően a pokol mélységes bugyraiba kellett volna zuhannia, mert bosszúálló volt és kegyetlen, irigy és gyűlölködő, s tetteit és ambitióját semmi más nem igazgatta, mint a kincsszomj és a nagyra- vágyás. Carafa, hogy kedvében járjon Lipótnak, aki jobban félt a magyaroktól, mint a törököktől bármikor is, azt a tervet eszelte ki, hogy Nádasdy István özvegyének befeketítése révén az egész magyar kompániát az összeesküvés gyanújába hozza, s aztán akit kell kivégeztet, vagyonát elkobozza, kit pedig úgy szükséges: megfélemlít. Carafa hamis tanúkkal bizonyíttatta, hogy Nádasdyné felbújtó, Thököly mellett győzködő leveleket juttatott ki Kassáról mindenfelé a Felvidéken. Lipót engedélye szerint hamarosan vésztörvényszék ült össze Eperjesen, hogy ítélkezzen a bűnösök felett. Az ítélőszék tagjai közül csupán ketten voltak németek, a többi mind magyar volt, ám amikor az ítélkezés hamisságát, a bizonyítékok igaztalanságát észlelték a bírák, csak kettőnek volt bátorsága otthagynia a helyét, s az a kettő bizony a két német volt. A többi ottmaradt magyarok ímmel- ámmal, de segédkeztek az ítéletek meghozatalában. Elsőként a bűnösséget kellett bizonyítani, s ezt legegyszerűbben úgy lehet, ha a vádlott maga vall arról, hogy a tettet elkövette. De a vádlottak javarészt azt sem tudták, hogy miről volna szó. Akkor Carafa, a nápolyi gazember kínvallatásra invitálta a perbe fogott magyarokat. Spanyolcsizma elsőként, aztán tüzes vas, forró olaj, homlokszorító — minden csínját-bínját ismerte a kínzásoknak, s mindent fel is használt, de a vallomást nem tudta kicsikarni, s így aztán csak úgy kimondatott a halálos ítélet. Kínpadról vérpadra jutottak a magyar férfiak, s a fejek sorra csak hullottak Eperjes városának főterén, napra nap, lefejezés, vagyonelkobzás. Lipótunk magyar hívei már könyörgőre fogták:- Fenséges uram, maradjon a porció és a forspont és minden, csak azt a vérszomjas Carafát hívja vissza tisztéből. S Lipót, látván a könnyeket - mert jóságos szívű volt - majdnem ki is adta a parancsot, hogy futár induljon Eperjesre és mondja meg Carafának, hogy az ideje lejárt, de mielőtt mindezt kimondta volna, fejének hátsó fertályában aranyos pénzek kezdtek csörögni, s egy más parancs dallamát verték ki. Lipót kicsit gyönyörködött ebben a fenséges dallamban, már az álla is lejjebb csúszott egy kissé, aztán hirtelen ocsúdva csak annyit mondott:- Carafa a magyar törvényeknek megfelelően jár el, magyarokból verbuvált ítélőszék mondja ki a vádlottakra a halált. S ha a nápolyi dzsigoló végül nem vet szemet a leghatalmasabb magyar urak vagyonára, akkor királyi fenségünk segedelmével kiirtott volna minden magyarokat. De a kapzsiság maga alá gyűrte Carafát, s Lipótnak végül mégiscsak meg kelletett üzennie, hogy letelt az idő. Mikor Budára érkeztünk, Carafa már nem mardosta a magyarokat, a vérhaláltól már nem kellett tartani, de annál inkább kellett az éhhaláltól. Lipót oly 14
