Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

visszaverte még egyszer. Három kedves vezérét vesztette el ebben az ostromban Károly herceg. Szinte már elbukni látszott az egész ütközet, amikor Petne- házi Dávid valahai Thököly-kapitány a maga hajdúinak élén felhatolt a várkastély legmagasabb tornyára.

Lépett Petneházi uram a kőre rá, s ahogyan odatette a lábát máris lerepült a török, aki korábban ott állott, s aztán tette arrébb a lépteit, s minden útjába eső elkezdett repülni lefelé a falakról. Mikor annyira előre haladt, hogy elérte a lófarkas törökholdas zászlót, ami százötven év óta hirdette az allakszolgák hatalmát hazánkon, karjával megragadta a lobogó szárát, s a korábban lerepült török katonák után hittattá, hogy vigyék csak azt is magokkal a pokolba, hogy majd a sátánördög is láthassa, hogy kik érkeztek birodalmába. Az eltüntetett zászló helyébe pedig odatűzte a magyar lobogót. Amikor aztán más törökök is meglátják ezt a piros-ezüst-csíkos magyar lobogót, mintha vérkutyák látnának megsebzett állatokat, nekirontottak Petneházi Dávid uramnak, elfogják, kötelet vetnek a nyakába, dobnák lefelé a zászlót, s lógatnák felfelé a kapitányt. Am ekkor a hűséges hajdúk közbelépnek. Lemetszik a kapitány körüli törököket, s mikor a végleheletét éppen kiadni akaró Petneházihoz érnek, gyors mozdulattal elvágják a nyakon feszülő kötelet, s más kezükkel visszatűzik a lehányni akart zászlót.

Hamarosan újabb várrészek is hasonlóan átkerülnek az ostromlók kezére, s felhangzik itt is ott is a harsány Victoria kiáltás. Minden azt mutatja, az or- szágtalan herceg serege győzelemre vitte az ostromot. Abdulrahman hirtelen megőszült az ijedelemtől, s a veszteségtől, ötven hűséges vitézével a házába menekült, s mikor már elveszejtett mindent: a várost elsőként, aztán a külső várat, majd a belsőt is, ő még védené az utolsó fészket, az ő házát. A keresztények rohamoznak, s elhulltanak mellőle a vitézek, de ő még mindig hadakozik, s már csak egyedül van, de még csapkod a karja, mindhiába, mert sorsát nem kerülheti el. 145 év után nagy királyaink fészke végre visszakerült keresztény kézre. Felcsendült a Te deum laudámus, s a győztesek örömtől mámorosán tévelyeg- tek az omlatag erősség belében, hogy immár minden veszélytől menten, csak úgy kedvetelésből vagdalják halálra az életben maradt zsidókat, rácokat, németeket.

Mikor pedig másnap Marsigli gróf végigjárta a várat, elkeserítő kép tárult elé: felkoncolt tetemek fedték sűrűn a romokat, s volt belőlük az omladékok alatt is bőségesen, a Mátyáspalota darabokra hullva, szétrontott falai közt Corvinák lapjait tépdeste a szél, s az is romokban hevert, amit a török építtetett, a 23 mecset, kilenc melegfürdő, a huszonkét sütőház, s azok a népkonyhák is, melyek a szegények etetésére készültek. De feltúratott a város környékén is minden, sem ép ház, sem ép gazdaság, műhely nem maradt, s a földek is mind agyontapostattak, a négyezer szőlőskertről már csak az emlékek vallhatnak. Minden elpusztult a moszlimvilágból, s hihette e bárki is, hogy valamely keresztény civilizációnak adja át a helyét, amikor a sarcoló jajkatonák inkább voltak hasonlatosak a vérszomjas állatokra, mint Krisztus-urunk evilági követeire.

Aki hős volt ebben a háborúságban, nem végezte különbül, mint a törökök, s a budai polgárok. Petneházi Dávid uramat nem sokkal a győzelem után megmérgezték. Mikor ott ült az asztalnál, s érezte a halálthozó miként úszik szerte az ereiben, lovára kapott - ki tudhatja mi célból - s őrülten nyargalt mezőkön ke12