Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

A budavári török megszimatolta a keresztény sereg szándékát. Gyors készül- ködéssel erősítették a falakat, biztonságba helyezték kincseiket. Az egész budai iparosnépség sürgött és forgott, hatalmas pénzekért gyártották a védelemhez szükséges mindennemű fegyvereket, ruházatot, élelmiszert.

Abdulrahman, a budai pasa Mátyás valahai fogadótermében hevert sokfajta kényelmes párnákon, s a hatalmas terem boltozatát szemlézte. A boltba domborítva volt a zodiákus tizenkét jegye, azokat nézdelte, s próbálta valamiképpen kiolvasni: milyen véget ér a törökvilág Magyarhonban.

Májusban a nap az ikrek havába fordul — gondolja - ebben a hóban egymásra találnak azok, akiknek szüksége van egymásra. Talán megérkezik a szultáni sereg, talán eljutnak a várig azelőtt, hogy a keresztények ideérkeznének, vagy éppen ellenkezőleg: a keresztény sereg kap segítséget, melléjük állnak Thököly katonái is. Aztán a június - gondolta - a nap a rák jegyébe fordul, vagyis minden a visszájára perdül. Aki eddig előrefelé menetelt, most visszafordulásra kényszerül. Károly serege talán visszahúzódik, akár a rák, hátrálásba fog és nem áll meg csak Bécs falainál. Vagy éppen ellenkezőleg: a törökök, akik száz évekig harapták befelé a birodalmakat, most visszakozni kényszerülnek, s szemüket a vágyott földek felé fordítva, lassú léptekkel araszolnak elfelé, el ebből az országból, el egészen Európából.

Abdulrahman napokat hevert ott a fogadótermében, s elérkezett valóban a június, a szultáni csapatoknak csak a hírét hallani, Károly viszont már tábort ütött és serény munkával körbekeríti a várost, ott sürögnek a Thököly-katonák is. Velük van Bottyán János és Petneházi Dávid, mindazon magyarokkal, akik most lelkűk tisztítása végett csak egy célért harcolnak, hogy visszaszerezzék az ország szívét: Dzsigerdilent.

Törökbuda visszavétele, 1686. július 21. Elindulnak az első bombák, hogy köszöntsék a budavári erősség törökjeit.

És repültek a harmincfontos vasgolyóbisok, hatalmas ívben fel a napsárga levegőbe. Durrantak az ágyúk a várban, onnét is útnak indultak a védekezők lövedékei. A török és magyar bombák valahol a vár előtti térségben futottak el egymás mellett, köszöngettek nagy serényen:- Jó napot, jó napot, kend merre tart?- Megyek a töröktábort táncoltatni. No és kend?- Elindultam, hogy megugraszam a keresztény sereget.- Pórul jár kend: higgye nekem. Odarepül majd, aztán felrobban.- Maga sem jár különbül, annyit mondhatok.

S alig e rövid beszélgetés végétért, már el is surrantak egymás mellett, s amit mindketten sejtettek a másikuk sorsáról, az meg is történt önmagukkal is. Robbanás a támadók között és robbanás a várban, a várfalon.

Újabb és újabb lövedékek keveredtek a levegőbe, oly sűrűséggel már, hogy nem tudtak szólani sem egymáshoz. Füstöt vert fel a szél az égre. A tünde napvilág elrejtőzni kezdett, s végül szinte árnyék borult ostromlókra és védőkre egyaránt.

Abdulrahman akkor kiüzent a várból:- Károly, ha nem szünteted a támadást, nappalaid éjjellé fognak vállani!- Ne ijesztgess budai haspasa. Jobb lesz neked, ha te kezdesz inkább rettegni, mert lövedékeim rést vágtak a falakon, s ottan a sötétséggel egyetemben ezer vitézem lopakodott be.

10