Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

hullottak. Először meghalt tízezer, azután még három, nem sokkal később már 18 000 elesett katona volt. Károly herceg pedig egyetértésben Bádeni Lajos választófejedelemmel, aki szintén ott harcolt: úgy döntöttek, hogy amikor a huszonhárom ezredik emberük esik el, felhagynak az ostrommal. Károly megparancsolta, hogy minden katona halálát jelentsék neki. Az írnokot a sátor elé ültete, s hatalmas ívekre íratta a neveket. Az írnok körmölte serényen a Hanso- kat és Johann okát, néha egy-egy Giuseppét vagy Jacque-ot, s nagyritkán Istvánokat és Pétereket. Hatalmas sor állt már a száznyolcadik napon is a sátor előtt, mert úgy volt, hogy minden katonának a lelkére volt kötve, hogy ameny- nyiben a mellette lévő pusztulásba lendül, máris rohanjon. így aztán két részre oszlott a keresztény sereg: egyik rész éppen meghalt a falaknál, a másik rész pedig jelentésért állt sorban a herceg sátránál. Csodálkozott is a török, mert egy idő után alig maradt ostromló a falakon, ellenben a bástyafokról teleszkóppal jól látható volt a táborban a gyülekezés. Végül a sorállók közül az utolsó is az írnok elé került, s egy szépencsengő nevet mondott: Apafi Péter hadnagy. Az írnok felvetette tekintetét, aztán megint a papírra bámult, s végül keserű hangon megszólalt:-Huszonháromezer. Fenséges uram, véget ért az ostrom.

Károly és Bádeni Lajos akkor, ott, a kudarc perceiben esküt tett, hogy bosszút áll az elveszejtett harcosokért. S a következő években még nagyobb erővel fogtak hozzá a felmentő sereg szervezéséhez. Kellett is a nagyobb erő és erőfeszítés, mert a korábbi szövetségesek bizony már nem akartak annyira pénzt és katonát adni. Végül nagy késve júliusban mégis megindulhatott a támadás, és a fennmaradó rövid időben sikerült visszaszerezni Ersekújvárat és Esztergomnál pedig az Ibrahim nagyvezér vezette szultáni seregeket páholták el. Megtisztít- tatott a terep Buda előtt. A török nagy zavarba esett. Kara Musztafa nagyvezér a kudarcért lenyakaztatta Kara Mohamedet, az ikertestvérét, s a fejet elküldette Sztambulba. De a szultán haragja nem enyhült. Nézte a fejet, nézte, s csak mondogatta egyre: „Ez nekem kevés, kevés.” Rögvest követeket küldött Kara Musztafához a következő üzenettel: „íme ezen zsinór, mostan nem a te melleden fog lógni a fényes kitüntetés, hanem az Birodalom mellén fog lóbálózni a te fénytelen tested.”

Kara Musztafa értett az üzenetből, tudta a bécsi vereségért még megbocsátott a szultán, tekintettel az iránta érzett szeretetre, meg, hogy önmagát is bűnösnek vélte a kudarcért, de most betellett a pohár: Kara Musztafának vége lett. De ezt a kalandot az unalomig uralkodó Mohamed sem úszhatta meg. 1687-ben eljött érte is a próféta, és ahogy ígérte, véget vetett hosszúra nyúlt földi bajmolódásának.

Károly herceg viszont mit sem adott le terveiből, sietve készülődött a végső leszámolásra: a Dzsigerdilen visszaszerzésére. Bár azt a helyet a keresztény seregben csak ő és legkedvesebb kapitánya, Pethő Gergely nevezte a Szív Gyönyörűségének. A többi tisztek, a szász, sváb és olasz katonák, s mindazok az aljanépek, akik a seregbe keveredtek kincsek és gyilkolászás reményében, csak egyszerűen Átoksziklaként emlegették Budavárát, ahol nemhogy meglelné bárki is szívének vágyott kincseit, hanem éppen ellenkezőleg, még azt is elveszejti, amije addig volt, a nyomorúságos öltözetét és fegyverzetét, s nem utolsósorban az egyenegy életét is.

A katonák rettegése nem rémítette meg a herceget. Úgy készült a leszámolásra, mintha mind azt akarnák, amit ő. Egyszer már elvesztette az országát, s mindezek után az életét is elveszejteni, mit sem számított.

9