Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

aztán az európai udvarokban is gyakran csak úgy emlegették Magyarhont, mint Keletlotharingia, s aztán ezen nagyokat örvendezett a franciák királya, gondolta, ilyen formán örökre az övé maradhat Károlyherceg valahai hazája.

Végül 1684-ben a herceg hatalmas erőkkel nekiindult, hogy kitörli a hitetleneknek még a nyomát is az országból, hogy akként tünteti el őket e földről, mint a tavaszi nap szárítja föl az esőázásokat.

Első rohanásra Magyarország felső fele egyből megtisztíttatott a töröktől, csakúgy, mint a törökkegyenc Thököly csapataitól. A törökhad rendre megfutott és mérhetetlenül rettegni kezdett, hogy ez a Károly elsöpri az igazhit birodalmát a föld színéről. Izgatott helyzetükben furfangot eszeltek ki: elrabolták a kurucvezért. A váradi pasa verette láncra. Csalafinta trükkel ebédre hívta a rebellis magyart, s töltögette neki a finom borokat, s hozatta sorra a jobbnál jobb étkeket, Thököly hasa meg egyre csak dagadt, feszült, majd kilőtte a nadrágját elöl, s mondja is a pasának:

— Kegyelmed jól beetetett engemet, úgy megteltem, hogy egy falat sem menne le több a torkomon, se pedig korty bor.- Pedig - mondta tréfás hangon a pasa - hátra van még a feketeleves.

Olyan egyszerűen, közvetlenül fejezte ki magát a török, mint a helyi népek,

akik a kávét csak egyszerűen fekete levesnek nevezték.

— No - szólalt meg nagyokat nyelve és böfögve a kuruc —, azt még elfogadom, mert igen kedvelem, s kivált, tudom, hogy kegyelmes szövetségeseim szokása szerint azzal ér véget az étkezés.- így van ahogyan mondod. Bár - csóválgatta fejét a pasa, de nem fejezte be a mondatot, abban a percben három marcona törökbarom vetette magát Thököly- re, s az persze védekezni sem tudhatott, kardja nem volt, csak mérhetetlen meglepetése.

Alighogy bezsuffolták a Kurucvarangyot a rács mögé, a váradi pasa rögvest üzent Lipótnak, hogy elküldi neki Thökölyt (vagy a fejét - ahogyan a fenséges uralkodó parancsolja), csak menessze a fővezérségből ezt a megszállott herceget. De bizony Lipót nem állt az alkura. Visszaüzent, hogy nem kelletik nekünk Thököly Imre sem élő formában, se halálra dolgozva. Hisz az ő teste annyit sem ér, mint egy fületlen gomb.

Akkor méregbe gurult a török és elszánta magát, hogy megleckézteti ezt az öntelt királyvadat, s a birodalom északi koronáját, Budavárát - bármennyire is szeretné a keresztény világ - semmi áron nem engedi át Károly hercegnek.

Budavár, amit a törökök Dzsigerdilennek, a szív gyönyörűségének neveztek saját nyelvükön, a fenséges szultán országának harmadik erőssége volt, s itt az északi részen mindenképp az első.

De Károly herceg fenegyorsan közeledett. Sietve elfoglalta Visegrádot, s aztán már ott is termett Buda alatt. Érdnél első lépésként csúnyán megfutamította Musztafa szerdár seregét, ami éppen abból a célból volt ott, hogy segítséget nyújtson a várbeli őrseregnek. Mindez a győzelem persze mit sem jelentett a Dzsigerdilenre áhítozó keresztényeknek. Gyors iramban felsorakoztak a vár körül, s megkezdték a falak ágyúzását. Mikor pedig úgy látták, a kemény kövek eléggé meglazíttattak, hatalmas rohamokat intéztek. 109 napon át tartott a mindenre elszánt küzdelem, 55000 keresztény harcos vett benne részt, de Kara Mohamedet (Kara Musztafa ikertestvérét), aki ezidőben a vár parancsnoka volt, mégsem tudták kifüstölni. A keresztény csapat harcosai meg egyre csak

8