Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Háy János: Dzsigerdilen (regényrészlet)

végül a márványos tengerbe huppantak a halálra ázott testrészek. A felhő pedig kisírta minden vizeit, hangtalan várta, hogy érkezzen a nappali vándor, és meleg karjaival letörülje az égről. A sándorpusztai törökkém, Szilveszter háza is ázni kezdett azokban az években, szinte félni kellett attól, hogy a nehéz kőfalak lesodródnak a Malomdombról. Ebül szerzett vagyon, ebül vész el - mondogatták egymásnak a parasztok, s tényleg csak a percet várták, amikor ropogva megrepednek a falak és hatalmas darabokban hullanak a mélybe. De jól megépített ház volt. Az alapokat mélyen a földbe süllyesztették, kiállta a vizek próbáját.

Amint az égszakadás bevégeztetett, a faluban hasonképpen folyt a munka, mint más esztendőkben. A parasztok elvetették a búzát, árpát, kölest, megművelték a gyomtól fölvert földeket. Péterpálkor - ahogyan azt szokták - elkezdték az aratást. Megteltek a magtárak, majd ősszel a hordók borral. ígéretes jövőnek tekintettek elébe, gondolták, most, hogy a török elkotródott, minden, amit termelnek, az ő saját hasukat fogja pucrosítani, lehet, majd olyanfélék lesznek, mint a párkányi szandzsák törökjei. Mit sem hallottak akkor még Lápot új rendeletéiről vagy Caraffa kegyetlenkedéseiről.

Minden rendben látszott lenni, de Szilveszternek mégsem bocsátottak. Gyűlölettel ejtették ki a nevét, mint annakelőtte. Arról meséltek, mi sok kincset halmozhatott fel magának. Lesték minden mozdulatát, hátha legalább megpillanthatják azokat a tündöklő aranyakat, gyöngyszövésű szőnyegeket, de mit sem láthattak. Szilveszter koszlott ruhában járt, pénz sosem súlyosította zsebeit. Akik pedig figyelték az irigységgel tömött meséket, az a négy tízévesforma fiú is azon tanakodott, vajon hová rejthette a töröknyaló átokember a kincseket. Elhatározták, minden nap figyelni fogják.

Már vagy hetek óta tartott az őrzés, és még semmi érdemleges nem történt. Szilveszter reggelente befogta a lovait, és valamelyik földjére szekerezett. Ha útközben köszönt neki valaki, vagy elfordította a fejét, vagy kelletlenül bólintott, hiszen beszélni már évek óta nem beszélt. Ott dolgozott a földeken napestig, aztán hazahúzatta magát.- Éjjelente is figyelnünk kell - tanakodtak a fiúk -, mert ha nappal nem vezet a rejtek nyomára, éjszaka meg kell tennie.

Mikor már minden parasztok elaludtak, a négy fiú kilopózott a félelmetes sötétbe, végigsurrantak a juhászok apró házai között, meg-megrettentek a felnyüszítő kutyáktól, de végül odaértek a malomdombi házhoz. Megbújván a kerítés falánál leskelődtek, óvatosan. Éjfél is elmúlhatott már, s szinte veszni látták az időt, amit a figyelésre szántak, amikor megroppant a ház ajtaja, s gyertyával a kezében kilépett Szilveszter. Óvatosan ment, közeledett a kert leghátsó szegletéig, ami az utcától leginkább rejtve van. Kezében ásó volt és kapa. És ott abban a rejtélyes hátsó zugban hirtelen eltűnt. Minden éjjelen ez történt. Szilveszter ugyanabban az időben kilépett a házból, odasurrant a kert végébe, és eltűnt, szerszámaival együtt.- Ott az alagút bejárata — mondta az egyik fiú — ott dugdossa a kincseket az áruló.- Ha majd meghal - mondta egy másik - belopózunk éjszaka a kertbe és magunkhoz vészük az aranyakat, hisz az amúgy is a falut illeti.

De Szilveszter halála után, a kertbe lopózó fiúk csak egy sokember mélységű gödröt találtak, s amikor izgatottan a mélybe ereszkedtek, nem volt ott semmi, csak az agyagos föld.

6