Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Gerold László: Színházi négykezes (Tompa Gábor: A késdöfés gyöngédsége - Visky András: Hamlet elindul)
Viskyt olvasva az jut eszünkbe: miért maradt az egyetemes magyar színház számára ismeretlen ez a jobb sorsra érdemes dráma), a nagyváradi Emigránsok stb. Mind kiváló példái az előadás-elemzésnek is, de a színikritika-írásnak is. Visky András példáival párhuzamosan említhető Tompa Gábor írásai közül a Mrozek Tangójához írt, akárha olvasópróbára alkalmas, alapos rendezői jegyzete. A Büchner-esszé (Kortársunk, Büchner), melyben a Danton halála alapján Tompa szerint „a kettészakadt, önmaga ellen fordult világ”, a Woyzeck alapján pedig „az értelmetlen cselekvések panoptikuma, az »édes terror» laboratóriuma, a megtorlások történetének képeskönyve” tárul(hat) fel. Említettem, mindkét könyv tartalmaz a színházkritika vonatkozásában tanulságos, hasznosítható példákat, szempontokat. Azzal, hogy Tompa Gábor írásaiban a rendező kritika iránti elvásáraira, Visky András írásaiban pedig a kritikaírás gyakorlati vonatkozásaira ismerhetünk, ott az igény, itt a példák mellett a megvalósulással járó gondok fogalmazódnak meg. Magam is többek között színikritikus lévén érthető — s talán megbocsátható — érdeklődéssel fordultam a rendező azon szövegei veié, melyek a kritikaírással kapcsolatosak. Érdekelt, s érdekelhet mindenkit, aki színikritikát ír vagy kellő érdeklődéssel olvas: hogyan látja valaki, aki a kritikussal szemközti oldalon áll, épp egy rendező, akinek - lévén ő az előadás szerzője - leginkább a bőrére megy a játék, akiről elsősorban a színikritika szól, ezt az átkos, de mégis nélkülözhetetlen műfajt. Nos, Tompa Gábor könyvében ennek többféle változatát kínálja. Bár azt vallja, hogy a színházról leghitelesebben színházcsinálással lehet „beszélni”, hogy a színház „csakis magán a színházon keresztül tanítható meg, és végül csakis a „színház” által érthető meg”, a színházról papírra vetett minden írásnak „az a legfőbb értelme, hogy valakit eljuttat a színházhoz, maga is ír színikritikát, melyben Efrosz neves Cseresznyéskert-előadását elemzi, próbálkozik alakításelemzéssel, melyben Torna Caragiu, neves román színész titkát szeretné meglesni és kibeszélni, ír két színházi tárgyú könyvről, Iorgulescu Caragiale-monográfiájáról és Gálfalvy Zsolt Prospero szigetén című kritikakötetéről, előadásokról készült élménybeszámolót tart (Shakespeare Palicson). Közben pedig mintegy önmagának is és közhasznú feladatként is megpróbálja definiálni a színikritikát. „Mi a színikritika?” - teszi fel azon írása legelején a kérdést, melyben a rendező a színikritikus szerepére vállalkozik. A színikritikának színházi értékítéletet kell megfogalmaznia, mondja, az előadás konkrétumainak leírásával, elemző értelmezés útján. így győzheti meg olvasóját arról, miért tart jónak vagy rossznak egy-egy előadást. Másszóval: a „miértre” a „hogyanok” leírásával és értelmezésével keresi a választ. Ha ezt nem teszi, ahogy Tompa szerint olykor Gálfalvy sem teszi, akkor „a színházlátó olvasó azt hiszi, hogy a kritikus, hozzá hasonlóan, csupán átutazó a színházban: magas lovon átüget Prospero szigetén (emlékeztetnék: Tompa és Visky szerint A vihar színhelye a színház, a színpad pedig maga a tömörített világ!), miközben bejegyzi nevét a színházi előadások emlékkönyvébe”. Hogy kell leírni a „miértekkel” összefüggő „hogyanokat”, azt a rendező a moszkvai Cseresznyéskert néhány jelenetén mutatja meg. Receptet nem ad, nem adhat, mert nincs is arra vonatkozóan hogyan kell színházi előadásról írni, de módját keríti, hogy miután meghatározta, miről „szól” az előadás (az „emlékek és az illúziók végső elporladásáról”, arról, hogy a „régi álmokat nem lehet utolérni”), részletek leírásával igazolja ezt. Nem véletlen, hogy először a színpadot mutatja be, ezzel is jelezni kívánja a Csehov számára meghatározó színhely fontosságát, az álmodozások és ezek szertefoszlásának birodalmát, a gyerekszobát, a cseresznyést. Majd ezt követően ír a színészekről, akik ebben a térben életre keltik a rendező említett „üzenetét”. Tompa kivétel nélkül összefüggésben láttatja a történet színhelyét és a színészi játékot. Hasonló kritikusi törekvés figyelhető meg a palicsi Shakespeare Fest három előadásának (Julius Caesar, Othello, Titus Andronicus) bemutatásában. Itt is leír, lelkesedik egy-egy jelenetért, de adós marad a „miérttel”. Holott nemcsak az Efrosz-rendezés „kritikájában” láttuk, tudja ennek fontosságát, hanem ezt külön írásban, az Esszészerűen című, kizárólag a színikritikával foglalkozó szövegében is kifejti. Okos, kiváló vonalvezetésű írás ez, mely a színjátszás megváltozott helyzetéből („Tolmácsból alkotó lett”: a „rendezőtől s nem az írótól függ egy-egy produkció gondolati, tartalma jellege”) indulva ki a színházszerűséget a legteljesebb mértékben megörökíteni képes, nem a mit, hanem a hogyant hangsúlyozandó leíró, mimografikus kritikát látja legalkalmasabbnak a megfoghatatlan és megismételhetetlen élmény rögzítésére. Tompának ezt az írását olvasva önkéntelenül arra kell gondolni, olyan ember műve, aki 93
